Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 12. szám - Iványosi-Szabó Tibor: A cívis tolerancia: A mezővárosi közösség formálódása Kecskeméten a kora újkor első századaiban
18. Napozók Edward Hopper festménye Öt széken napozó alak: egy kiolvashatatlan arcú nő, egy hátradőlve meditáló gentleman, egy arcát napnak kitáró hunyt szemű hölgy, egy másik úr, kalapban, ettől dölyfósebben tetszik a többinél s megközelíthetetlenebbnek, végül egy nekünk háttal forduló, olvasó férfi. Nem lehet eldönteni újságot, regényt olvas, esetleg színes magazint, de nem is fontos. Szinte süt róla a magányosság, beíratlan sírkő a háta. „íme, Amerikából jelentjük - vigyorog a széltoló a washingtoni képtárban, meglepett, szőke unokája felé fordulva. - Elkészült a kifulladt civilizáció sírköve." Barátságtalan, erős fény-árnyék hatás teszi vibrálóan kétértelművé és borzongatóvá a festményt. Rideg és nyomasztóan zord. A magukba záruló alakok jelenetének iszonyú némasága nyugtalansággal tölti el, elfordulna, de az öt magányos alak újra meg újra kényszeríti, hogy nézze őket, értelmezze kilátástalan egyedüllétüket, szomorú sorsukat. „És nem tudni mi lesz - fordul Tatjána felé a széltoló - ha váratlanul mégis felhők takarják el a napot? Mihez kezdenek akkor kiszámíthatatlan szabadságukkal a flegmatikus, s önhibájukon kívül az árnyék iszonyatos birodalmába kerülő napozók?" 19. A nap vége A lilán viliódzó alkonyaiban, a nap végén, a széltoló a faház teraszán üldögél, pohár borában szomorú arcát hosszan elnézegetve, várja, mikor tűnik el végleg a nap, kedves vörös fenyői mögött, lángra lobbantva a tűleveleket, jobboldalt meghitten morajlik az Erie-tó, de már nem dől be sustorgásainak, kiismerte, rakoncátlan és vad, olyan is, mint a Ladoga-tó, főként szélcsendben, de azonnal megváltozik,
