Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 12. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov: A hiúság zsibvására

ütlegeltem a fejét. A körülöttünk állók minden egyes ütésemet üdvrivalgással honorálták, Bunkónak véres volt mindene, megmozdulni sem tudott. Amikor megelégeltem az ütéseket, felálltam róla, és bakancsos lábammal rugdosni kezdtem mindenhol, ahol csak értem, de főleg a fejét, a mellét s a hasát vettem célba. Nemsokára néhányan figyelmeztettek, hogy Bunkó elájult, abba kellene hagyni. Persze abbahagytam, de a mindennapi veréseket valahogy meg kellett bosszuljam. Valaki hívhatta a mentőket, mert egy jó negyedóra múlva Bunkót elvitték. Úgy tették fel a hordágyra, mint egy rongybabát. Aztán a következő napokban sorban mindenkit megleckéztettem, akik az elmúlt években bántottak, nem vertem őket agyon, de többen megbánhatták, hogy megvertek valamikor. Nos, mindenek előtt ezeket a pillanatokat idéztem fel, ott, a konyhaasztalnál ülve. Ezeket persze részletesen elmeséltem Neked annak idején, csodálkoztál, hogy képes voltam ilyen durva is lenni, de valahol megértettél, hogy nem hagyhattam bosszú nélkül az évekig tartó megalázást. A részleteket most csak magamnak ismételtem el, hátha valamikori sikerélményem ellensúlyozni képes a mostani, egy évtizede tartó sikertelenséget.

Aztán eszembe jutott a tizenöt éves korom, amikor kicsit korán ugyan, de felébredt bennem a férfi. Valamiért úgy döntöttem, hogy egy szüzet fogok a magamévá tenni, de ilyen szerzet nem nagyon volt a környezetemben, legalábbis a korombeliek között senkinek sem volt ilyen híre. Fiatal apácák jöhettek volna esetleg számításba, de ezekről nem lehetett volna leimádkozni a bugyit, így hát kénytelen voltam a tündérek környezetében keresgélni. Tanácsot nem nagyon volt kitől kérnem, hogy hol találom meg őket, kollégáim kiröhögtek volna, kénytelen voltam én magam megtalálni a megoldást. És sikerült persze, akkor az volt a meggyőződésem, hogy erős akarattal mindent sikerül elérnie az embernek. Besuvadtam a János Vitézbe, és nem kellett sokat keresgélnem, a tündérek országát rögtön megleltem, a tündérek nemsokára ott röpdöstek körülöttem, fiatalok voltak, és mozdulataikból, valamint arcuk vonásaiból azt a következtetést lehetett levonni, hogy minden érdekli őket. Egyébként az a hír kering róluk, hogy nem élnek sem étellel, sem itallal, a szerelem édes csókjával élnek mindannyian, de ott és akkor ezt tévhitnek éreztem. így hát nem mertem érdeklődni, hogy mit szólna valamelyikük egy szex partihoz, már csak azért sem, mert nem nagyon lehetett beszélgetni velük, egyfolytában daloltak, táncoltak, s amikor ezekbe belefáradtak, órákig tudtak megállás nélkül imádkozni. Egyikőjüket sem láttam fekvő helyzetben, s mintha az altestük sem hasonlított volna a miénkhez, egyszóval egyáltalán nem bizonyult jó ötletnek, hogy szex-ügyben a tündérekre gondoltam. De a légkör, amelyben éltek, s ahogy daloltak és táncikáltak, ezek mind-mind sajátos élményt jelentettek számomra, amelyeknek a felidézése örömmel töltötte el a lelkemet, mondhatom, hogy boldognak éreztem magam, miközben írtam Neked a búcsúlevelet.

A mesék világában még egy ideig folytatódott az életem, ezután következett be a leglényegesebb pillanat, a tündérektől ugyanis másfelé vezetett az utam, s egyszer csak ott álltam a sötétség országában, s az egyik mélységes barlangban felfedeztem egy tétlenül álldogáló boszorkányt, irtózatosan ronda csemetéje ott röpdösött körülötte, aki ahogy meglátott, rögtön rám vetette magát, le kel35