Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 11. szám - KILENCVEN ÉVE SZÜLETETT KORMOS ISTVÁN - Csapody Miklós: Sziveri-mesék: Carbonaro: Ha polip szuszog Kolozsvárott I–II. kötet
tűzvész volt, eljöttem, nem lehetetlen, hogy éppen emiatt is." (Az al-legóriás ember, 2003). Eljött, de nem a 19. század végi tűzvész idején, hanem 110 esztendővel később. Annak ellenére, hogy a műfajilag a Carbonaro éjszakáinak (Egy magyar Ezeregyéjszaka, 2012) olvasónapló-kommentár mesefüzérét folytató, 21 (+2 „képeslap") szürrealisztikus történetet tartalmazó gyűjteményt - a „jegyzet-kötetben" elrejtett másik öt mesével együtt - beszélgetőkönyvnek nevezi a szerző, a fabulák előadása csupán formailag mondható dialógusnak. A kisszámú kivételek egyike az Istenszéke című, a régi magyar hitvitázó irodalom műfajait idéző, pergő teológiai diskurzus, benne az Istenszékével és az Unőkővel, az Oltár- és Egyeskővel, s természetesen a Madarasi Hargita Sziverinek szánt fenyveseivel: „Ez fog téged meggyógyítani." Bár a gyógyulásra Sziverinek nem volt már esélye, látomásos történeteivel Szőcs '89-ben hónapokon keresztül próbálta, nem is sikertelenül, lelkesíteni akkor már szinte haldokló barátját, aki „inkább már csak vendégként lézengett az élők közt pizsamájában, melyet néha meglobogtatott a huzat". Mégis mohón kérlelte Szócsőt: „Mesélj nekem Erdélyről!", remélve, hogy „egyszer elviszem oda. Amikor már nagyon beteg volt, addigra már nyilván leszámolt ezzel az álommal. Annál erősebben kapaszkodott a kis erdélyi történetekbe, amelyeket valósággal kizsarolt tőlem." A rejtelmes „versíró ember" pedig, akinek erdélyi lévén „mindig ott van a saját gyertyája", mintegy ízelítőül nem a transzszilvanizmusba, hanem saját emlékvilágába tartott neki élvezetes bevezető kurzust. Régi motívumaiból és új leleményeiből gyógyulásra serkentő, biztató, néha nevettető, és mindig a hamari utazásra csábító varázslegendákat költött számára: ez meg ez ott így és így van, „Majd meg fogod látni...''. Titokzatos történeteit annak csalóka (tündéri, vagyis erdélyi, ám nem ezért teljesítetlenül maradt) ígéretével mesélte, hogy a valóságot - a fölfelé folyó pisztrángos patakot, a szuszogó polip nyomát a kerthelyiségben, az éjszaka túrakocsin száguldozó, Rókusfalvi Veress Rókus nevű pipázó fekete rókát, a szirént, a szfinxet, a főtéri Szent Mihály-templomot, Mátyás föld alá rejtett lovas szobrát és a Farkas utcát, a Kolozsvári testvérek Sárkányölő Szent Györgyét és a Házsongárdot - nemsokára együtt keresik föl. Ha másként nem, mondja Sziveri, hát „szerzünk egy ilyen fekete halottszállítót, és azzal utazom el Erdélybe. A kocsiban fogok aludni, s ha mondjuk egy szekust odahozna a kíváncsiság, rávi- gyorgok majd bentről és azt kiáltom, hogy hihi, huhú!" És a Fellegvár alatti paradicsomkert csodaszarvasa, akit annyiszor megsimogattál, láncra volt verve? - kérdezi Sziveri. - Nem mondom meg, feleli Szőcs, eljössz és meglátod. A történetmondó tehát rendre arról számol be, amihez, mint legfontosabbhoz, egyáltalán visszanyúlhat az ember. A főként Erdély és Kolozsvár nevet viselő gyermekkor, belső tájak, történelem, ármány és jóság, rombolások, alkotások kápráztató varázsszőnyegéhez, melynek elég fölidézni parázsló színeit, s amellyel még elutazni sem kell, hiszen pusztán azzal, hogy létezik, nem más, mint maga az idő, „az idő pedig nemcsak hosszúsággal, hanem szélességgel is bír, valamint magassággal és mélységbeli kiterjedéssel is". Ez a megidézés nem holmi Kolozsvár-nézés, nem is a genius loci, nem is valamilyen szentimentál-kulturális időutazás, hanem sokféle tudás, érzékelés, látomás és borzongató sejtés. Szőcs meséiben nem is csak az álom és a kedély, a találékony rejtelmesség nyűgöz le, vagy a titokzatos, csak a beavatottak szűk körében ismert, féltve őrzött, most azonban, legalábbis részben, bizalmasan és kivételesen mégis felfedett spirituális összefüggések. Fantasztikus példázataiban talán az a legfantasztikusabb, hogy otthonos, álomittas, szürreális képzettársításaiban, mindig drámai, olykor lezáratlan történeteiben a gyakran tényszerűen pontos valóságelemek „hozzáadásával" éppen a Tündérkert, pincék, padlások, könyvtárak, emlékezetek rejteke válik valóságosan megfoghatóvá. A második, a függelék-kötet - borítóján a régészek által állítólag a Vaskapu barlangjában föllelt, lobogó hajú furcsa szfinx fejével - a személyes (életrajzi, irodalomtörténeti) dokumentumok és a mesék motívumainak, utalásainak enciklopédiája, Szőcs ön-antológiája, amely három fejezetet foglal magában. Az első, szomorú leltár Az istennyila és a hattyú című, 1990 januárjában megkezdett, 2012 tavaszán befejezett, valamint a Gyónás a cethalban című, Sziverire emlékező verssel (1989) kezdődik. A dokumentumok sorát Szőcs rövid emlékező írásai követik Sziveri nyolc kéziratával (köztük a Szőcsnek ajánlott A színtér és a sintér című vers hasonmásával), töredékek és levelek kópiáival, kimerevített régi filmkockákkal, Lábass Endre Sziveriről készült remek szellemfotóival. A második tezaurusz a Kolozsvár-intarzia folytatódása, ezt a fejezetet Szőcs Világító ösvény című adatgazdag művelődéstörténeti vázlata (2006) nyitja meg. A bensőséges város-jellemrajz nem csupán az ősi Zeugma ma is meglévő kelet-nyugati „fényes tengelyének" vonalát, azaz Kolozsvár „spirituális gerincét" rögzíti, hanem fényt derít arra is, hogy az ősi templomok, elsőként a Szentpéteri templom szakrális előzményeitől az Ováry család 1944-es Szent Bertalan-éjszakájáig mi minden, és főként miért foglalkoztatja a költőt. Az ugyancsak Kolozsvárról szóló, Sziverinek ajánlott Öt töredék Memphiszből „ablakversét" (1992) Szőcs Kitömött utcák, hegedűk című, 1988-ban megjelent regényének 13 „vonatos", hely- és irodalomtörténeti, olykor kalandfilmbe illő mesebeli fejezete követi, telve az 115
