Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 11. szám - KILENCVEN ÉVE SZÜLETETT KORMOS ISTVÁN - Pomogáts Béla: Fogyatkozó nemzedék

külföldről hazatérve kaptam hírt haláláról és temetéséről. Mindenképpen megérdemelné, hogy tudományos munkássága egybegyűjtve kerüljön az olvasó elé.

*

Szekér Endrét még egyetemi éveim során ismertem meg: részben az ugyancsak kecskeméti származású Bölcs István révén, aki gimnáziumi osztálytársa volt, részben Sipos Gyula barátom jóvoltából, akivel (és az ugyancsak a kecskeméti folyóirat későbbi munkatársai közé tartozó Honffy Pállal) együtt végezte a budapesti Pedagógiai Főiskolát (ahol az általános iskolák felső tagozata számára képeztek tanárokat). Bandi életrevaló és jó humorú fiatalember volt akkoriban, rengeteg politikai viccet ismert, tulajdonképpen az is a magyar gondolkodásmód nem éppen kedvező átalakulását jelzi, hogy ilyen viccek ma már nincsenek. Később kerültünk szorosabb szakmai és baráti kapcsolatba, midőn Bandi a Forrás szerkesztőségének tagja, majd helyettes vezetője lett, és én a hatvanas évek végétől kezdve rendszeres munkatársa lehettem a folyóiratnak. Első írásom, legalábbis emlékezetem szerint, az 1969-es évfolyam 5-6. számában került az olvasó elé, Az erdélyi magyarság és az örökség címmel, ahogy most újraolvasom, ma is vállalható. Ugyanebben a számban volt olvasható Szekér Endre Arcképvázlat Herceg Jánosról című tanulmánya - a két egymást követő írás jelzi, hogy a Forrás (különben a szegedi Tiszatáj és a debreceni Alföld című folyóiratok mellett) milyen kezdeményező szerepet vállalt a határokon túli magyar irodalmak felfedezésében, ami akkor nem kevés kezdeményezőkészséget és bátorságot kívánt: tulajdonképpen küzdelmet az akkori irodalompolitika nemzeti defetizmusával.

Abban az időben (az azóta méltatlanul elfeledett) Varga Mihály volt a szerkesztőség vezetője, és olyan írók, illetve irodalomkritikusok dolgoztak a szerkesztőségben, mint Buda Ferenc, Hatvani Dániel, Orosz László, Szekér Endre, és technikai szerkesztőként Goór Imre. Visszatekintve a jelenből, „legendás" idők voltak az akkoriak: a magyar irodalom időleges megfegyelmezése és visszaszorítása után, amely az ötvenhatos forradalom leverésének következménye volt, a hatvanas évek végén - a hetvenes évek elején kapott megújuló erőre és bátorságra az irodalmi élet, és ennek a megújulásnak a kezdeményezői, műhelyei mindenekelőtt a vidéki folyóiratok, közöttük a Forrás voltak. Talán megengedi nekem az olvasó, hogy önmagamat idézzem, a Katona József Megyei Könyvtár igazgatójának, Lisztes Lászlónak a felkérésére A Kiskunság és a Forrás repertóriuma 1955-1978 című kiadvány számára írott bevezető tanulmányból (a kötet egyik lektora különben Szekér Endre volt). Az írás az irodalmi folyóiratok akkori rendszerének vázlatával fejeződött be.

Idézem akkori bevezető tanulmányomat: „A kecskeméti Forrásnak is ebben az alakuló (s nemegyszer változó) rendszerben kellett megtalálnia a maga helyét és feladatát. Ezt a helyet és feladatot, ahogy az eddigiek során bizonyítani próbáltuk, a következő tényezők határozták meg: a népi hagyományokra épülő elkötelezett költészet, a társadalmi és nemzeti gondokkal küzdő »valóságirodalom«, a szociográfiai érdeklődés, a népköltészet és népművészet ápolása, valamint a »keleteurópai« tudat. Ezek a tényezők természetesen hatnak más folyóiratok munkájára is: a költészet népi elkötelezettsége jelen van a Tiszatáj verseiben, a »valóságirodalom« az Alföld prózájában, a szociográfia a Valóság című társadalomtudományi folyóiratban, a népköltészet iránti érdeklődés az Új írásban, a »kelet-európai« tudatosság a Kortárs és a Tiszatáj közleményeiben. Nem véletlenül, minthogy valamennyi ilyen tényező a mai magyar kulturális tudat lényeges alkotóelemét képezi. Ebben a sajátos összetételben, ha tetszik, »vegyületben« azonban csak a kecskeméti folyóiratnál vannak jelen. Ennek a »vegyületnek« köszönhetően alakult ki a Forrás egyéni arculata és karaktere, ennek révén foglalta el sajátos helyét az ország irodalmi folyóiratai között. A második évtized küszöbén talán nem is kívánhatunk mást a kecskeméti folyóiratnak, mint azt, hogy e helyét, amelyet a hivatástudat jelölt ki számára, továbbra is őrizze meg."

84