Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 11. szám - Ferdinandy György: Találkozások a Vörösmarty téren

Végül Tóth Erzsébet a magyar társadalom betegségeiről ír (Hidegbéke, Nap Kiadó, Budapest, 2013), és hatvan - igen, hatvan! - nekiveselkedését kisprózának nevezi.

Tarján Tamás írásai közül számomra különösen fontosak a Weöresről, Mándyról, Lázár Ervinről, Örkényről, Hubay Miklósról szóló fejezetek. Őket a sors ajándékaként személyesen is megismerhettem vadnyugati kallódásom évei alatt. De megismerhető ebből a gyűjteményből az elmúlt évszázad második felének java magyar irodalma. Legfeljebb azt hiányolhatja belőle az akadékoskodó, ami mai (szűk) határainkon kívül született.

Erős Kinga a fiatal nemzedék figyelemre méltó kritikusa. Számára - saját bevallása szerint - az értő olvasás egyszerre imádság és felfedező expedíció. Nagy erénye, hogy kortárs irodalmunknak azt a szegmensét vizsgálja, amelyről alig vesz tudomást az irodalmi (köz)tudat.

így kerül sorra ebben a csinos kötetben Szabó T. Anna és Grecsó Krisztián után Szentmártoni János és Vincze Ferenc. Tormay Cecile útirajzai „még a ma olvasójának is jó szolgálatot tehetnek". Útikalauzként, természetesen.

Mondjuk meg azt is, hogy a honi gyakorlattól eltérően Erős Kinga recenziói kritikák. Ha kell, elmarasztalja az ismertetett műveket. Már csak ezért a szuverén hozzáállásért is érdemes fellapozni „a belső szobához" (az ima színhelyéhez) mindvégig hű kötetet.

Tóth Erzsébet, a költő kisprózája harapásnyi friss levegő. Talán, mert nem irodalomcentrikus: életszaga van. A „Hidegbéke" - ki ne értené! - a hidegháború mai változata. A szerző a rendszerváltásnak nevezett folyamat sikertelenségét járja körbe. Úgy érzi, hogy a második világháború után már elkezdődött a harmadik.

„Az író - idézem - minden erejét, tehetségét műveiben igyekszik összegezni... mindazonáltal vannak helyzetek, amelyek közvetlenebb megszólalást igényelnek tőle." így született meg ez a publicisztika.

Többsége felháborodás szülte szösszenet. Hogy az olvasó egyetért velük vagy sem, majdnem lényegtelen. A lényeg: vitára, együttgondolkodásra késztet valamennyi. Azt a szellemi közéletet helyettesíti, ami itt, nálunk tönkrement. Szóval, valahogyan így kellene. Keményen, szemtől szembe. Szenvedélyesen. A költőktől, lám, ma is tanulni lehet!

Nem tudom, „kánonba került" írókollégáim körbejárják-e a Vörösmarty teret. Engem érdekelnek azok a kis kiadók standján ücsörgő társaim is, akiket a dedikálások félhivatalos listáin meg sem említenek. Mellettük mindig árválkodik egy üres szék - számomra ez sem megvetendő! -, és velük, az ismeretlenekkel, két vevő között még társalogni is lehet.

Igaz, a „nagyok" asztalánál is évről évre rövidülnek a sorok. De mögöttük mindig ott sürgölődik a marketing: (valaki, aki kihúzza alólad a székedet).

Vannak persze kivételek. A Kalligram standján példának okáért a párizsi Kende Péter dedikál. Egy réges-régi társ, akit nem láttam már - kiszámolom - harmincöt éve. Akkor, hetvennyolc nyarán, a Magyar Füzetek nyomdásza

32