Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 11. szám - Mohai V. Lajos: Mindnyájan későn hajrázunk (Az apai ág)
Nem volt mindegy, ami ott történt. Néhány évvel korábban központi kérdéssé vált családunkban a futball: kezdő csatár lett a Bátyám a kanizsai Dózsa ificsapatában. Mindenkit lelkesedéssel töltött el a nagy esemény; a környékről libasorban jöttek a férfiak biztatni és győzködni a szüleinket, hogy bátran engedjék a Bátyámat játszani, mert „aranyat érő lába van Az utcabeliekben benne volt a kehe, ahogy arrafelé mondták. Dolmányos bácsi rátapasztotta a kezét a két fülére, vagy tölcsért formált a tenyeréből, úgy ordította a tribün első sorából, alig egy-két lépésnyire a partvonal szélétől: „Józsi! Józsi! Cselezz!". A Bátyám cselkirály volt, ahogy ma mondanák. Felsőteste lágyan ringott, mint a könnyű szél, ahogy húzogatta a lasztit ide-oda a jobb lábával. Olykor megtolta maga előtt, aztán elmozgott kicsit erre, kicsit arra, attól függően, hogy mit kívánt meg a „szitu". O így mondta. Nem bonyolódott hosszú cselsorozatba, inkább az üresbe tett labdákat szerette; kiugratta, „lyukra futtatta" a szélsőket, akik aztán lefutottak az alapvonalig, és beadták a labdát a centernek. Az edzők a három-kettő-ötös fölállást játszatták, a taktikai meg a technikai készségekre építettek, az erőfutballt akkor csak hallomásból ismertük. Támadó foci volt ez, a szépségre és a fifikára hajtottak a focisták; ott, a kanizsai Dózsában is ezt játszották az ifik azon a salakos pályán, amely a szívünkben egyenesen a Wembley volt. A Bátyámnak azonban hamar szögre kellett akasztania a stoplis cipőt, mert egy sportorvosi vizsgálatkor kiderült, hogy gyönge a szíve. Az első csapatban már nem is játszhatott. így járt az én Bátyám, de a futballista sohasem hervadt el a szívében. Észrevettem, hogy Apám küszködik a könnyeivel: akkor egyszer elhagyta magát abban a kórházi számkivetettségében. A munkások napközben eléggé lármáztak, estére azonban mély csönd telepedett az épületre. Addig maradtam, amíg a személyzet megengedte. Mindennap egyforma volt, egészen az utolsóig. Valahogy mégsem lehetett összetéveszteni őket. Még az első kórházi napomon egy széket kerestem a folyóson, és odaállítottam az ágy végébe. Onnan láttam a szenvedést. A Pokol csíráját. Sohasem fogom elfelejteni. Arról a székről álltam föl tizenkilenc nap után, amikor Apám végére ért a kínhalálnak. Mi volt azon a szobán kívül?A halottas szobán kívül? A lyukas élet. Amikor kiléptem a folyosóra, saját testem hajló árnyát láttam néhány poros villanykörte fényében, aztán elindultam lefelé a repedt körlépcsőn, ahogy százak, ezrek is elindultak korábban betegeiket és a halottaikat magukra hagyva. Szorongtam. Ha meghal bárki is, a józan észnek vége. Egy ajtó véglegesen bezárult előttem. A temetés napján addigi életünk eseményein merengve egyvégtében eltöltöt- tünk egy teljes éjszakát a Bátyámmal a Rózsa utcai házban. A lassú órák alatt 20
