Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 10. szám - Kántor Lajos: F – elszámolás
85. Kedves János! Minden túlzás nélkül merem állítani, hogy a mindennapos anyagi gondok szép lassan felemésztenek, s már nagyon félős, hogy csupán egy csoda folytán szabadulhatok meg tőlük. Megalázó, szörnyen megalázó, mert úgy érzem, minden energiámat munkába ölöm. Nyilván a tartalékaim is, amelyeket éjszakánként önemésztésre költők, elhasználódnak, kimerülök, s már ámítgatás- ra sem jut erőmből. Topogok egy helyben. Egyszerű az alapállás: a fizetésemből képtelen vagyok még a létminimum szintjén is állni a kiadásaimat. Ez határozza meg alaphangulatomat, s ebből adódik a többi. Mindent hamisnak érzek, amit teszek, semmiben sem lelem örömöm, érdektől irányítottnak tűnik minden. Nyilván gyengeségnek, gyávaságnak fogható fel mindez. Lehetséges, hogy az is valójában, mert ha tűröm az állapotomat, amibe belesodor ez a nagy áram, akkor megérdemlem a sorsomat. Nem érzem a helyzetemet különösebbnek, sajátosnak. Sokan megélik ugyanezt. Annyiban vagyok sajátos, hogy néha meg is tudom fogalmazni, tehát tudatosítom azt, amiben vagyok. Várhatok-e valaha is teljeset, vagy legalábbis teljesebbet ettől az élettől? Mindenesetre képtelenségnek érzem, hogy pár évet, évtizedet esetleg még kibírjak ebben az anyagi, lelki, szellemi nyomorban, amiben vagyunk. A lehetőségeim, nem az önnön hibáim miatt, korlátozottak. De hogy még az adott lehetőségek között sem próbálhatom ki az erőmet, az szörnyen hat. Ma megpróbáltam fellazulni, megszabadulni nyomasztó érzéseimtől. Hogyan? Hát úgy, hogy a legmeghittebb baráti körömben próbáltam hangot adni saját véleményemnek, a bennünk, velünk, körülöttünk lezajló eseményeknek. S rettenetes érzés, amikor látod, hogy nagyon mélyen egyetértenek veled, de teljes azonosulást képtelenek vállalni, mert mindenkinek megvan a saját kis ugródeszkája, amivel fel tudja szabadítani magát a felelősségvállalás kockázata alól. Szörnyű ismerős ez a játszott darab... Tudod, hogy milyen furcsa deformációkat fedezek fel magamon? Az engem ért sérelmeket teljesen ártatlan embereken torolom meg. Ugye, milyen ronda dolog ez? Te szembeköpsz, de nem merek visszaköpni rád, és egy harmadik személy szenved az adott helyzetben. Mi ez? Mi kényszerít ilyesmire? Köpedelem. Holnap megutálom magam ezért. 86. Fanni hátramaradt írásaiból (1794), 12. fejezet: „Szükséges az embernek az ember. Ki rontja öszve azt a hatalmas kívánkozást, hogy egynemű valóságokkal élhessünk? Ez a kőszirt visszhangzja panaszaimat, de nem érti, az estvéli szél széjjelhordja szárnyain sohajtásimat, de nem érzi, az én lelkem atyafias lélek után vágyódik, szívem keres véle egyező szívet... O, mind ily fagyos és gyémántszívűek-e az emberek?... Hol az a szerető teremtés, amelyhez mindég közelébb és közelébb szorulhatnék, amely mégis szívesebben reám hallgatna, mint mások, és ó - amely mégis sokban jobban megértene, mint ezek, amely követné érzésimet, és elfogadná, és amely minden mások felett énhozzám, és csak énhozzám, és őhozzá én lennék kapcsolva?..." 65
