Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 10. szám - Kántor Lajos: F – elszámolás
dó langyos víz, s kiterülsz a sötét éjszakának, s neki mondod el, hogy egy-egy ilyen önfeledt pillanatban milyen szép minden. Biztonságérzetedet a távolságban elvesző csillagok adják, amiknek fényét alig sejtheted. A békák zajongnak csak körülötted - békanászra hívják szerelmeiket. Egyébként csöndes minden. Motorzúgás, a turbina hangja teljesen belevész a csendbe. Semlegessé válik. Mily egyszerűen oldja ezt meg az emberi természet. Ami nem fér bele a természet világába, azt egyszerűen nem észleli. Lírai leveleket kéne firkantanom, szép nagy szavakat, de te azoknak úgysem hiszel, sőt talán én is csak öngúnnyal tudnám ezt művelni. Pedig senki sem hazudik akkor, amikor végre eljut oda, hogy így fogalmazza meg önmagát. Csak egyben tévedünk: általában nem azt mondjuk ki, ami van, hanem azt, amire vágyunk. Igen, egy csöppnyi kis aroma elég ahhoz, hogy melléképzeljük a legszebb, legízesebb gyümölcsöt, sőt, még azt is el tudjuk képzelni, hogy mi ízleljük ezt a mennyei mannát. Az embert sorozatos mellékapcsolásai nem jogosítják fel arra, hogy egy újabb aroma ne ugyanazt a reakciót váltsa ki belőle. Vagyis a csalódások nem hatalmaznak fel arra, hogy ne higgy. Aki ettől megfosztatik, az már nem él... 40. Ismét Fanni, „az eredeti". 1794-ből, a kertből: „O, be jó itt!... Veteményeskertünk ajtaja megett, melyen a gyümölcsösbe járnak, a sövényt vastagon befutotta a komló, amely általfonódik egy szép kökény- fácskára, és ezen nyájas boltozat alatt az én kis asztalkám, amelynél oly jóízű az olvasás. Ide lopom ki magamat sok vasárnap délutánján és sok korán reggelen, mikor senki sem lát, senki sem bánt. Itt olvasok orozva, itt írok, itt sírok orozva. O, te kedves zöld sötétség, titkaim meghittje! mely édes alattad az ábrándozás, szabadabb alattad a pihegés, és midőn alád érek, malomkőnyi nehéz teher esik le mellyemről. A napsugárok csak hellyel-hellyel sütnek papirosomra, és barátságos csalfasággal látszatnak hozzám beleselkedni.... egy komlószár nyájasan s hízelkedve nyúlik által hozzám vállamon keresztül, s látszatik esmért barátnéját általölelni... O, be jó itt! Ez a hely engem oly jó szívvel fogad, mások - tőle mind idegenek... Kedves szomorúságú dongása hallik a méhecskéknek, melyeknek kasai túl a sövény mellett vágynak kirakva, barátságos mormolásuk olyan, mint a forrás álomhozó csergedezése... Néha egy eltévelyedett, lézengő méh rövid látogatást ád hajlékomban... Kedves kis vendégem, örömmel látlak. Állapodj meg itt, nyugodj itt ki nálam. Nem félek én fullánkodtól... ó, mérgesebb annál az embereké. Te azzal csak a bántót bünteted, egyező társaságtokban közszerelemmel munkáltok... Az ember pedig az embernek teszi napjait keserűkké... Itt távol vagyok tőlök... Azért, ó, azért oly igen jó itt!" 41. Még egy mese: öntudatra ébredésem legválságosabb pillanata, ami Enyedhez kapcsolódik. Harmadévesek voltunk, vagyis tizenegyedikesek. Magyartanárom 42
