Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 10. szám - Kántor Lajos: F – elszámolás

3.

Megsárgult cetlikről másolja át ezeket a sorokat. Költőkét. Ő nem lett költő, ő csak újraolvasó. Voltak költőbarátai. Évtizedek távolából rímelnek egymásra a gondolatok. És valahonnan, cetliközelből, előkerülnek levelek is. Érdekesen keveredik próza és versmondat. Vajon miféle jelenések könyve kínálja itt magát? János jelenései? Valamiféle elszámolás? Vagy inkább F-fel? Felszámolás?

4.

Népnevelő? Pedagógus? - Hülye frázisok! Megdicsérnek azért, mert okos nő vagyok - kit érdekel, ha sehol sem lelem otthonomat? „Jaj istenem a világ / kinek szoros kinek tág / jaj, de szoros a világ / csontig hatol velőt vág / hogy kitágul a világ / ha egyszer jobb időt lát." ... „allegro-barbaro-jelen, / polifon álom, ó, jövő, / rezdülj végig..." stb. stb.

Sötét utcák - sötét éjszakák. S belevetem magam a sötétségbe. S jó - jó a sötétség, a kitapogathatatlan utak sara. Megyek, bolyongok az éjszakában, az éjszakának. Jaj be szoros a világ... s mit érnek élményeim, kedves János, ha az éjszakával sem tudom megosztani? Az út közepén bóklászok, botorkálok - s a hirtelen fel- gyúló villanyfényre megébredek. Néha nagyon fáj ez a sötétség, ami körülvesz. Tudom, a végsőkig megélt helyzetek elriasztják az embereket. De lehet, nem az én kódrendszeremben van a hiba, hanem másokéban. Tehetek-e róla, ha másként értékelem a világot, mint ahogy tanították nekem sok évtizeden keresztül? A ránk erőszakolt racionalitás uralja érzéseinket, s ez képtelenségeket szül. Ha az ókori athéni életet élném, bizonyára szónok is válhatott volna belőlem. De így!? Megmaradok hatalmas semmiként a jövő prófétájának.

Kedves János, így keverednek ki világos éjszakáim. Már csak a hordár szerepét vállalhatom, a hordárét, aki magában cipel minden szennyet, megalázottságot... Addig mondogatják, amíg el is hiszem, hogy az egyedüllét nem természetes állapot, nem szabad így élni. Lehet. Egy biztos: ha szerencsésen megúszom ezt a pillanatnyi állapotomat, radikálisan változtatni fogok életvitelemen. Mit, hogy fogok tenni, nem tudom, de nem bírom ezt így sokáig. Nagyon léhán élem az életem, az egyszer biztos. Azt sem tudom komolyan vállalni, amiben benne vagyok... Szükségem van egy kézszorításra, hogy ne zuhanjak. Nem tudja semmi sem pótolni a hiányt, még a legerősebben működő fantázia sem, s az a rengeteg pótcselekvés, amivel próbálom a hiányokat bestoppolni.

És most visszajött a tél, kedves János, s bennem újra megült a csend s a ridegség. Tényleg sosem lesz tavasz. A múlt héten saját felolvadásommal próbáltam feloldani a külvilág feszültségeit. Sikerült is ideig-óráig úgy érzékelnem a külső történéseket, mint amik nem érdekelnek. De annyi!

... Nyilván csak az önmagam távolodásait tudom érzékelni - vannak ilyenek. Ilyenkor távol kerülök még önmagámtól is. Gondolom, az egyszemélyes életvitelre való beállítódásom az oka annak, hogy nem tudom mások állapotát úgy felfogni, ahogy az van, s eltúlzom a velem-bennem lezajló jelenségeket, helyzeteket. Most Cs. Szabó Lászlót nyaggatom, faggatom, remélvén, hogy a belső világ tágulásával a külvilág is tágul, megadván a lehetőséget a pozitív változásoknak.

23