Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 10. szám - Ćosić, Bora: Az új lakó

övéhez. Hisz' én is a civilizációnk egy ismeretlen pontján találtam magam, s ez nagyjából olyan, mint amikor az ember önmagára, egyszersmind a mindentől való elszakítottságára eszmél. A bagnoregióiaknak is ismét mindenhez hozzá kell szokniuk, akárha ott állnának a világ kezdetén. Mert nincs olyan hely ezen a bolygón, amely egyik pillanatról a másikra ne tudna elszakadni a „többitől". És ez a pillanat attól válik igazán különlegessé, hogy az ember ebben az elszakítta- tásban végül azon is elgondolkodik, hogy miért történt meg vele mindez. Lehet, hogy éppenséggel ama „el nem szakított" állapotában volt valójában elszakítva? Csak ezen nem gondolkodott...

Szóval, mindenki velem foglalkozik, mióta új lakóként itt élek Berlinben - lehet, hogy ez az idegeskedésre kevésbé hajlamos embernek a kedvére való. Engem azonban az idegenek túlzott aggodalma nem mulattat különösebben, így aztán odafigyelek arra, hogy e gondoskodás közepette is sikerüljön úgy-ahogy megtartanom az egyensúlyt. Itt még a bosszúsággal kapcsolatban is számos új dologra megtanítanak.

Már az első pillanatban azt tekintettem a legfontosabbnak, hogy ne idegeskedjek az új helyzet miatt, amibe kerültem, hogy tudniillik idegenként élek egy városban, amelyben azelőtt sohasem éltem. Már egyedül ez az emberi körülmény képes felbosszantani, pedig ennek nem kellene feltétlenül így lennie. Ha már valami miatt bosszankodni szeretnék, hadd választhassak magamnak valamilyen más ürügyet erre; az ismeretlen városban való idegenként létezés érzetének sokkalta inkább fel kellene vidítania. A bosszúság és a boldogság közötti különbség majdhogynem érezhetetlen és észrevehetetlen, ahogy azt az írónő munkássága során már többször bizonyította. Holland kolléganőm abban különbözik bármely más kollégámtól, hogy minden irodalmi titkát örömmel elárulja nekem.

Épp a minap gondoltam arra, hogy a „Kapuscinski-ügy" lekerült az életem napirendjéről, és akkor újra jelentkezett valaki, hogy a híres professzor hangját szeretné hallani. Erre ismét csak azt válaszoltam, hogy ez nem lehetséges, én az új lakója vagyok a keresett úr hajdani lakásának. A hang a vonal túlsó végén azt mondja, hogy a professzort az az Adam Michnik keresi, aki az emberi jogokért harcol az egész világon. Ezt úgy fogtam fel, mint valami szemrehányást, elgondolkodva azon, mennyire fontosak a múltbéli események - az, hogy tolmácsolják őket azok számára, akik nem vehettek részt bennük. Megértettem azt, hogy egy ország, a nemzete, és önmagában a nyelve sem tudna létezni, ha nem rejtik el benne e tudományt, amely magyarázatot ad a történelemre, és annak legborzalmasabb pillanataira. Beleképzeltem magam egy ilyen tudós szerepébe, de mindjárt megértettem azt, hogy az én történelmi előadásaim senkit sem elégítenének ki kellőképpen, mert elkerülhetetlenül, szándékosan elhelyeznék ezekben a legkínosabb pillanatokban néhány érdekes kalandot, remélve, hogy ezen kis kalandok, vidámságok hatására a történelemből sokkal kevesebb szörnyűség derül ki. Általában a hibáim jelentős részét úgy követtem el, hogy különböző helyzetekben elejtettem egy-egy tréfás mondatot, majd kiderült, hogy amit mondtam, ott, abban a szituációban rosszul hat, tehát egyáltalán nem vicces. Másrészt, a történelmi lét legboldogabb pillanatait igyekeztem úgy tolmácsolni, mintha azok kevésbé lennének boldogok, és ez volt a legkiállhatatlanabb tévedésem, amit csak elkövet8