Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 9. szám - BAHGET ISKANDER HETVENÉVES - Monostori Imre: Kovács Imre, Szekfű Gyula és a Magyar Szemle

cenzúra: ide szánt cikke nem jelenhetett meg. Együtt szerepeltek viszont Szekfűvel 1942- ben - a Magyar Történelmi Emlékbizottság szervezésében - a Kállai Gyula szerkesztette Petőfi útján című cikkgyűjteményben. A könyv címe Szekfű egyik Magyar Nemzet-beli cikkének címével azonos.)

1943 tavaszán ünnepelte a magyar hivatalos szellemi elit Szekfű Gyula 60. születésnapját. (Igaz, egy kicsit visszafogott ez az ünneplés, hiszen a háború a keleti fronton végleg rosszra fordult.) A Magyar Szemle tematikus számként jelent meg májusban (amit önálló füzet formában külön is kiadtak): a folyóirat jeles szerzői köszöntik a Mestert. Nagy elismerés Kovács Imrének, hogy harmincévesen - Kosáry Domokos, a másik ily módon kitüntetett fiatal tudós is éppen ennyi idős - fölkérést kap a szereplésre. Aligha lehetett volna az ünnepeltet és a köszöntőt egyaránt mélyen érintő témánál jobbat találni, mint amit Kovács talált (vagy találtak neki a szerkesztők): Szekfű Gyula és a nép. A műfaj: köszöntő esszé. Alapgondolata: „Szekfű Gyula megérti és szereti a magyar parasztságot." Történelmi munkáiban az ismert - az irodalomból is ismert: Szabó Dezső, Móricz Zsigmond - magyar parasztábrázolásokat is beleértve ő „az első, aki a magyar paraszttársadalom különleges fejlődésére figyelmeztet, s történetírásában tudatosan emeli ki azokat a tényezőket, melyek lehetetlenné tették a magyar fóldmívelő társadalom egészséges, korszerű fejlődését”. Hangsúlyozza, hogy Szekfű világos történelmi érvényű magyarázatot adott a magyar nagybirtokrendszer megerősödésének valódi okaira, rámutatva arra, hogy: „A magyar állam legfőbb feladata (...) a 16. és 17. században a török elleni védelem volt, ehhez képest a magyar jobbágy tehertöbb- letét is nyugati szomszédaival összehasonlítva a török hódítás okozta." Később a vármegyék hatalma nőtt meg a parasztsággal szemben. Szekfű tehát tudományos alapon vezette le a jelenlegi állapotokat, de nem állt meg itt, hanem a közírás eszközeivel is harcba szállt a magyar parasztság sorsának jobbra fordításáért. Szemben a romantikus szemlélettel, ezt az osztályt nem konzerválni akarta, éppen ellenkezőleg: amellett érvelt és érvel, hogy ki kell emelkednie az elavult keretekből. Ezért üdvözölte örömmel a falukutatást, „s helyt adott a Magyar Szemlében mindazoknak a fiatal íróknak, akik hozzá vitték a faluval, a parasztsággal foglalkozó tanulmányaikat". Ő „tette lehetővé, hogy a Magyar Szemlében hosszú éveken át mind a mai napig a magyar parasztság sorsát érintő összes kérdések megtárgyaltassanak”. Ezekből a folyóiratszámokból „a maga valójában, reálisan rajzolódik elénk a magyar parasztság. (...) S ha lesz jövője, boldogabb jövője a magyar parasztságnak - és reméljük, hogy lesz -, akkor Szekfű Gyula nevét sem fogja elfelejteni."

A Szekfű Gyula és Kovács Imre közötti utolsó találkozás 1946 karácsonyán zajlott le Kovács lakásán. Az 1942 és 1947 közötti évekre vonatkozó memoárjában (Magyarország megszállása) ekként eleveníti föl a jelenetsort (307-308.):

„Karácsonykor Szekfű Gyula volt a vendégem feleségével, az osztrák származású Tónikával. Megbeszélésekre érkezett haza Moszkvából, ahova rábeszélésemre ment el követnek. Vacsora előtt a szalonban ültünk, törkölypálinkát ittunk a piarista atyák dörgicsei pincészetéből. A központi fűtés még nem működött, egy rossz vaskályha adott valami meleget: Szekfűné nem is vetette le bundáját.- Mi van Moszkvában? - kérdeztem Gyulát, aki lassú mozdulattal tette vissza az asztalra az üres poharat.- Hideg - mondotta komoran, szemüvege mögül hidegen villant a tekintete is.- Már az időjárást értve?- Igen... felelte megint, kurta volt, s jó ideig nem szólt.- Mégis mi van? Hogy éltek, mit csináltok?- Nézd, a Szovjetunió egészen más világ, sokat nem lehet csinálni.

Nem erőltettem tovább, Juliska felszolgálta az elmaradhatatlan pörköltet, a legkönnyebb volt főzni. Töltöttem a dörgicsei rizlingből is, Gyulának ízlett, szerette a jó bort.

118