Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 9. szám - BAHGET ISKANDER HETVENÉVES - Kriskó János: Egy művész legyen humanista: Beszélgetés Bahget Iskander fotóművésszel

találkozások voltak azok - akár Illyés Gyulával, akár másokkal amelyek nekem mindig nagyon fontos inspirációt adtak. Nagyon érdekes volt a kapcsolatom például Faludy Györggyel. Három-négy alka­lommal is voltam a lakásán, Budapesten, a Szent István körúton. Volt, amikor kecske­méti delegáció tagjaként mentem Ramháb Máriával, Buda Ferivel, Fűzi Lacival, Pintér Lajossal, volt, amikor magam. A végén az „öreg" nagyon megkedvelt és szerette a képe­imet is. Én is nagyon megkedveltem őt. Nagyon fotogén volt, mindenki szívesen fényké­pezte. Engem soha nem érdekelt, hogy ki mit tartott érdekesnek benne, én úgy fotóztam őt, ahogy az számomra egyedül elképzelhető volt. Néztem, ahogy elmesélte az életét: az üldöztetést, a menekülést, az emigráció élményeit, azt, hogyan került Marokkóba, hogyan internálták, és azon gondolkodtam: itt van egy kikeresztelkedett zsidó ember, akit üldöz egész Európa, és milyen érdekes, hogy éppen az arab világban, Marokkóban kap menedékjogot. A lényeg, hogy nagyon hamar olyan szimpatikus lett számomra, hogy elhatároztam: készítek róla egy fotósorozatot. Eldöntöttem, hogy rendezek egy önálló kiállítást a 90. születésnapjára, 2000-ben. Sajnos kiderült, hogy a tervekkel ellentétben nem jön Kecskemétre. Akkor bejelentettem, hogy én a fővárosban nem rendezem meg a kiállítást, én kecskeméti ember vagyok, ragaszkodom hozzá, hogy a képeim első bemu­tatkozása Kecskeméten legyen. Hívták Gyurka bácsit, de a kiadója nem nagyon akart hozzájárulni, hogy eljöjjön, annak ellenére, hogy nagy kiállítás és lelkes közönség várta. Végül aztán Ramháb Mária könyvtárigazgató közreműködésének köszönhetően mégis­csak itt volt a születésnapi megnyitón. Faludy György írt nekem levelet, írt nekem képeslapot. Irt arról, hogy régóta figyeli a munkásságomat, és szereti, ha fényképezem őt. Meghívott az esküvőjére is. Ketten mentünk Pintér Lajossal. Fényképeztem tehát az esküvőjét is. Nagyon sok képet vittem nekik keretezve is, meg egyébként is a lakásukra. Eljártam az előadásaira, Kiskunhalasra, Csongrádra, Budapestre és még számos más helyre. Ilyenkor nem csak hallgattam őt, min­den alkalommal fotóztam is. Nagyon örült mindig, amikor találkoztunk. Amikor köszöntötték a Nemzeti Színházban, felkérést kaptam, hogy én is szóljak pár szót a közönség előtt, mert Gyurka bácsi szeretné ezt. Kértek tőlem nagyméretű fotókat is a dekorációhoz: el is küldtem. Aztán az ünnepségre elfelejtettek meghívni. Fűzi Laci jelen volt. Az ünnepelt a miniszterelnök és az összes politikai vezető között, a színpadról kérde­zett rá: Iskander hol van? Mondták neki: nem kapott meghívót. Jordán Tamást, a színház vezetőjét kérdezte: Iskander hogyhogy nincs itt? A szervezők nyilván nem tartották fon­tosnak, hogy egy kis ember, egy „vidéki fotós" is jelen legyen az ünnepségen. Nagyon sok képet tettem közzé Faludyról. A feleség, Fanny birtokában biztosan nagyon sok felvételem van. Amikor százéves volt, a Petőfi Irodalmi Múzeumba kértek tőlem anya­got. Lelkesedtem, mint mindig. Elküldtem a képeket e-mail-ben, ahogyan ez manapság természetes és megszokott. Visszaírtak, hogy nagyon jók a képek, használni fogják őket. A megnyitó napján felmentem Budapestre, elmentem a Petőfi Irodalmi Múzeumba. A terem éppen zárva volt. A szervezők azt mondták, hogy néhány óra múlva nyílik a kiállítás, várjak türelemmel. Szerettem volna megnézni a képeket még a megnyitó előtt. Nem találtam őket. Volt egy külön fal Marokkóról, Gyurka bácsi életéről, ottani használati tárgyaival, és minden egyébbel, de Iskander-fotót nem láttam. A Forrás szerkesztőségében engem megbecsülnek és tisztelnek. Rendszeresen kapok meghívást a veránkai írótáborba. A társaságból én egyedül nem vagyok író, de azt mondják: én vizuálisan írok. Ott voltam éveken át velük, jó kapcsolatom alakult ki az anyaországiak mellett a vajdasági és az erdélyi írókkal is. Érdekes módon festőtáborokba is szoktak hívni. Általában 2-3 napra el is megyek. Nagyon jók ezek a táborok, de egy kicsit úgy érzem: olyan ez, mint amikor a hajléktalannak enni adnak, de elvárják, hogy dolgozzon meg érte. 79

Next

/
Thumbnails
Contents