Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 9. szám - BAHGET ISKANDER HETVENÉVES - Kriskó János: Egy művész legyen humanista: Beszélgetés Bahget Iskander fotóművésszel

találkozások voltak azok - akár Illyés Gyulával, akár másokkal amelyek nekem mindig nagyon fontos inspirációt adtak.

Nagyon érdekes volt a kapcsolatom például Faludy Györggyel. Három-négy alkalommal is voltam a lakásán, Budapesten, a Szent István körúton. Volt, amikor kecskeméti delegáció tagjaként mentem Ramháb Máriával, Buda Ferivel, Fűzi Lacival, Pintér Lajossal, volt, amikor magam. A végén az „öreg" nagyon megkedvelt és szerette a képeimet is. Én is nagyon megkedveltem őt. Nagyon fotogén volt, mindenki szívesen fényképezte. Engem soha nem érdekelt, hogy ki mit tartott érdekesnek benne, én úgy fotóztam őt, ahogy az számomra egyedül elképzelhető volt. Néztem, ahogy elmesélte az életét: az üldöztetést, a menekülést, az emigráció élményeit, azt, hogyan került Marokkóba, hogyan internálták, és azon gondolkodtam: itt van egy kikeresztelkedett zsidó ember, akit üldöz egész Európa, és milyen érdekes, hogy éppen az arab világban, Marokkóban kap menedékjogot. A lényeg, hogy nagyon hamar olyan szimpatikus lett számomra, hogy elhatároztam: készítek róla egy fotósorozatot. Eldöntöttem, hogy rendezek egy önálló kiállítást a 90. születésnapjára, 2000-ben. Sajnos kiderült, hogy a tervekkel ellentétben nem jön Kecskemétre. Akkor bejelentettem, hogy én a fővárosban nem rendezem meg a kiállítást, én kecskeméti ember vagyok, ragaszkodom hozzá, hogy a képeim első bemutatkozása Kecskeméten legyen. Hívták Gyurka bácsit, de a kiadója nem nagyon akart hozzájárulni, hogy eljöjjön, annak ellenére, hogy nagy kiállítás és lelkes közönség várta. Végül aztán Ramháb Mária könyvtárigazgató közreműködésének köszönhetően mégiscsak itt volt a születésnapi megnyitón.

Faludy György írt nekem levelet, írt nekem képeslapot. Irt arról, hogy régóta figyeli a munkásságomat, és szereti, ha fényképezem őt. Meghívott az esküvőjére is. Ketten mentünk Pintér Lajossal. Fényképeztem tehát az esküvőjét is. Nagyon sok képet vittem nekik keretezve is, meg egyébként is a lakásukra. Eljártam az előadásaira, Kiskunhalasra, Csongrádra, Budapestre és még számos más helyre. Ilyenkor nem csak hallgattam őt, minden alkalommal fotóztam is. Nagyon örült mindig, amikor találkoztunk.

Amikor köszöntötték a Nemzeti Színházban, felkérést kaptam, hogy én is szóljak pár szót a közönség előtt, mert Gyurka bácsi szeretné ezt. Kértek tőlem nagyméretű fotókat is a dekorációhoz: el is küldtem. Aztán az ünnepségre elfelejtettek meghívni. Fűzi Laci jelen volt. Az ünnepelt a miniszterelnök és az összes politikai vezető között, a színpadról kérdezett rá: Iskander hol van? Mondták neki: nem kapott meghívót. Jordán Tamást, a színház vezetőjét kérdezte: Iskander hogyhogy nincs itt? A szervezők nyilván nem tartották fontosnak, hogy egy kis ember, egy „vidéki fotós" is jelen legyen az ünnepségen.

Nagyon sok képet tettem közzé Faludyról. A feleség, Fanny birtokában biztosan nagyon sok felvételem van. Amikor százéves volt, a Petőfi Irodalmi Múzeumba kértek tőlem anyagot. Lelkesedtem, mint mindig. Elküldtem a képeket e-mail-ben, ahogyan ez manapság természetes és megszokott. Visszaírtak, hogy nagyon jók a képek, használni fogják őket. A megnyitó napján felmentem Budapestre, elmentem a Petőfi Irodalmi Múzeumba. A terem éppen zárva volt. A szervezők azt mondták, hogy néhány óra múlva nyílik a kiállítás, várjak türelemmel. Szerettem volna megnézni a képeket még a megnyitó előtt. Nem találtam őket. Volt egy külön fal Marokkóról, Gyurka bácsi életéről, ottani használati tárgyaival, és minden egyébbel, de Iskander-fotót nem láttam.

A Forrás szerkesztőségében engem megbecsülnek és tisztelnek. Rendszeresen kapok meghívást a veránkai írótáborba. A társaságból én egyedül nem vagyok író, de azt mondják: én vizuálisan írok. Ott voltam éveken át velük, jó kapcsolatom alakult ki az anyaországiak mellett a vajdasági és az erdélyi írókkal is. Érdekes módon festőtáborokba is szoktak hívni. Általában 2-3 napra el is megyek. Nagyon jók ezek a táborok, de egy kicsit úgy érzem: olyan ez, mint amikor a hajléktalannak enni adnak, de elvárják, hogy dolgozzon meg érte.

79