Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 9. szám - BAHGET ISKANDER HETVENÉVES - Kriskó János: Egy művész legyen humanista: Beszélgetés Bahget Iskander fotóművésszel
lenne, ha minden generáció továbbadná a következőnek a stafétabotot. Ne maradjon a levegőben az a bot csak azért, mert nincs kinek továbbadni. — A gyerekeid soha nem mutattak komoly érdeklődést a fotózás iránt? — Örülök, hogy nem választották a fotót. Értenek hozzá, de nem akarták hivatásszerűen gyakorolni soha. A fotográfia mint szolgáltatás, maga a pokol - nekem. Biztosan lenne bevételem, ha esküvőt fényképeznék, de ezt én nem akarom. Azt sem akartam, hogy a gyerekeim a megszerzett szaktudásukkal ilyen szolgáltatásokat vállaljanak, de azt akartam, hogy magabiztos értékítéletük legyen. Az unokáimat is így próbálom felkészíteni. Mindig, amikor képeket válogatok, odahívom őket, és a tanácsukat kérem. Nagyon szívesen és nagyon határozottan segítenek, pontosan érzik a képek lényegét. Próbálom az esztétikai érzéküket fejleszteni, és úgy érzem, ez nem is sikertelen. Fontosnak tartom a nevelésükben az irodalom szeretetét is. Ugyanígy fontosnak tartom a rajzot, a festést, a zenét, mert mindezekhez humanizmus kell, az emberiség tisztelete és szeretete. Szeretném őket hozzásegíteni ehhez.- Miért épp a fotográfiával köteleződtél el? Feltehetően nem Szíriából hoztad, mert az iszlám világban az emberábrázolás még ma sem elfogadott. — Gyermekkorom óta kerestem az önkifejezés lehetőségeit. Már korán érdekelt az emberábrázolás. Kisgyermekként például az újságokban megjelent portrékat gyűjtöttem. Sok mindent kipróbáltam ezenkívül is. A vizuális látás iránti érdeklődésemet hitem szerint az édesapámmal való kapcsolat, a róla bennem rögzült egyetlen kép adta. Az döbbentett rá, hogy micsoda ereje van a képnek, egy tekintetnek. A képből én a mai napig nagyon sok információt tudok szerezni. Azt is mondhatom: szinte mindent tudok a modellemről, vagy arról, akiről jó portrét látok. Ez igaz akár a divatfotóra is: rengeteg információt hordoz. Egy munkahelyi képről akár egy könyvnyi elemzést tudnék írni. A fényképe alapján pontosan el tudom dönteni magamban, hogy milyen ember az adott munkahely vezetője. A korszak, amelyben élünk, látványosan igazolja nap mint nap, hogy a vizualitás ma a legfontosabb információforrás. Jó volna, ha ehhez megfelelő vizuális kultúra is társulna. Egy háborús helyzetről egy jól megszerkesztett kép többet elmond, mint a késve érkező televíziós társaság másfél órás riportja. És ezt a képet ma már akár egy mobiltelefonnal is el lehet készíteni. A képkészítés tehát azonnal vágyam volt, amikor Magyarországra jöttem. Azt, hogy ma sokkal inkább vagyok fotográfus, mint mérnök, nem balesetként élem meg, hanem történelmi szerencseként. Amikor idejöttem, egyedül voltam, sem apám, sem anyám nem volt itt velem. Kocsmákba mehettem, szép szőke, fekete, barna nők voltak ebben az országban. Bármit tehettem.- Ráadásul az arab fiúkat általában szerették is a lányaink.- Ez valóban így volt. Én az első ösztöndíjamból egy Zenit fényképezőgépet vettem. Minden arab barátom bolondnak tartott, de nem foglalkoztam ezzel. Nem csak a fényképezőgép-vásárlás volt a fontos. Eldöntöttem azt is, hogy soha nem viszem az Ofotértbe a képeimet. Párhuzamosan a géppel vettem laborfelszerelést, fixírt, fotópapírt, tálakat, mindent, ami az otthoni laboráláshoz kellett. És kezdtem próbálkozni, tanulni a fényképkészítés titkait. A negatívokat is magam hívtam elő. Azonnal csatlakoztam a dunaújvárosi fotóklubhoz is. Itt éreztem rá, hogy a fotó magában nem ér semmit, ha nem vagyok járatos a többi művészeti ágban, ha nem szerzek egy kiterjedt, általános műveltséget e körben. így kaptam ösztönzést az irodalomhoz, a szociológiához, a szociográfiához, hogy értsem is, 66
