Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZABÓ ZOLTÁN - Kabdebó Lóránt: "Lelki független ember" : (Szabó Zoltán jubileumára)
A városnevek hívó szavai lehetnek a történelmi összecsapásoknak. Remény? Talán mégis a túlélés az erősebb? Ennek pedig műfaja: az elégia. * * * Miközben Szabó Zoltán menekül a franciákkal a semmibe, a túlélés szükségességének tanulságával térhetett ekkor haza. A furcsa összeomlás felébreszti a - magam szóhasználatával: - honpolgár vonzalmait, viszonyulásait. A túlélés vezérszavát teremtve magyarrá: „földi". A nagy magyar elégia, a Szerelmes földrajz szerzője miután átélte Franciaország második világháborús összeomlását, hazatérése előtt Nizza tengerpartján pár hónapos csendes szemlélődésében fedezte fel önmagában a hazai tájakhoz kötő emlékek érzelmi súlyát. Hazatérve, a világomlás pillanatában, legendás emlékezetű esszében gondolkozott el, mit jelenthet egy ember számára fölnevelő környezete. Meg is találja a szót, melyből kiindulva ölelhette át a hazai tájak összességét. „A szót, melyet használnunk kellene, nyelvünkben nehezen találtam meg. Segítségért a francia szótárhoz kell fordulnom. Abban is ehhez a szóhoz: pays.... Általában helyet jelent, melyhez az embernek érzelmi köze van, szülőföldet a szó minden értelmében, a legtágabbtól a legszűkebbig: az országtól a faluig. Ramuz egy szép tanulmányában... ezeket írja: »Patrióta vagyok, mert szeretem hazámat a szó földrajzi értelmében, szeretek egy földet, egy bizonyos éghajlatot, egy bizonyos eget; szeretem, szükségképpen. Szeretem ezt a földet, mert innen származom, és ezt a darab eget, mert mindig ez vett körül... paysan-f kellene hogy mondhassak. Mert e szóban: paysan e szó foglaltatik: pays. E szó: paysan, nem utal másra, mint a földre«... Az a jelentés, melyet Ramuz ez értelemben a paysan szónak tulajdonít, olyasvalami, amilyen a mi »földi« szavunké. Amit itt megpróbálok elmondani és felidézni, azt ilyenformán földijeimnek mondom. E szóhasználatért legyen mentségem, hogy Széchenyi is alkalmazta néhányszor, s honfitársait »kedves földiek«-nek szólította. »Földi« ez a szó személyes emlékekre utal, közös élményekre és közös hangulatokra, melyek életünket körülvették, közös és mindnyájunk által ismert éghajlatra, melyben kedélyünk és vérmérsékletünk kialakult, valamire, ami talán iskolánál, tanulmányoknál, megtanult történelemnél is jobban és korábban alakította azt, ami bennünk közös. »Földi«: ez a szó elsősorban szülőföldre utal.” Amint Szabó Zoltán gondolatmenetét olvasom, eszembe jut Szabó Lőrincnek egy műfordítói bravúrja. Amikor 1954-ben, éppen a futball-világbajnokságon a magyar csapat második helyre szorulását gyászolta az ország, a Nagy Imre hozta politikai enyhület idején ismét megszólalhatott a műfordító után ismét a költő is. Kezdték közölni újabban írott saját verseit. De az olvadás annyira nem járhatta át az országot, hogy a magyar „földiek" iránt érzett együttszenvédését a rádió bemutathatta volna. Ebbéli elkeseredését egy hirtelen felvállalt Moliére-fordítás rohammunkájába fojtotta a Balaton füredi-tihanyi partjainál. És ott találkozott ő is a pays szóval, alá is húzta ceruzájával, ki tudja, mi okból a könyvben, amelyből dolgozott, és amely könyv - a benne foglalt dedikációval hitelesítetten - antik- váriumi megjelenését követően egy ideje már az én tulajdonom lett. Talán emlékezett Szabó Zoltán megjegyzésére? Vagy inkább csak a feladat különösségére figyelmeztette hasonlóan ő is magát: „Ils ont en ce pays de quoi se contenter." Elődei e dráma fordításában, Heltai Jenő is, meg Vas István szintúgy csak értel73
