Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - Vári Attila: Bábakalács

tozatos nyílással, ahol a sűrű masszának keverednie kellett a folyó élő vizével, s ahol azokban a napokban lapos fenekű, fémtestű csónakjaikkal szinte elállták a bűzös torkolatot az ipari búvárok.

Mintha a mélységet mérték volna, kábelvégre erősített arasznyi fémcsövet eresztettek a folyóba, s amikor a parthoz rögzített parancsnoki csónakból, amelyhez villanyt vezettek s mindenféle huzalokat, a számítógép képernyője előtt üldögélő, mentőmellényt viselő nő egy hangtölcséren keresztül kiadta a parancsot, másik helyet kerestek a kutatásra.

Néhány an közülük már felvették gumírozott, fekete búvárruhájukat, úgy álldogáltak a csónakokban. Feszülten lesték volna a monitort, de a napfénytől nem láthattak semmit, s hogy ne tétlenkedjenek, a kiszolgáló csónak mérőműszereit igazgatták. Talán unatkoztak is, s mintha jobb belátásra akarták volna bírni a számlapokon imbolygó mutatókat, néha megkocogtatták a kijelzők védőüvegét. A légsűrítő motorja, hosszan sziszegve, percenként engedte ki a fölöslegesen összepréselt levegőt, amellyel a búvárokat látták volna el, ha tényleg lemerülnek, s a vízhatlan ruhák fűtésére szolgáló melegített vizet is a folyó nyelte el egyelőre, mert a látszat szerint, az emberek valami másra, nem az alászállásra készültek.

Mintha arra vártak volna a messziről érkezett búvárok, hogy az a készülék, amit a parton álló mindent tudók ultrahangszonárnak neveztek, jelezze a kincsek helyét, s esetleg majd fel is hozza helyettük.

De az unalmasan le-fel mozgatott fémcsövön kívül semmi sem utalt arra, hogy valaha is megtalálnák a hajdanában sokak által megcsodált, kovácsoltvas díszekkel erősített fedelű középkori ládát.

Pedig azt a ládát mindenki látni akarta, s ha a férfiak nem is vallották be otthon, mégis minden asszony tudta a városban, hogy férjeik közül sokan ismerhették, nemcsak a formáját, de a tartalmát is a mesebeli kincsesládának, s talán tettek is azért, hogy szaporodjanak benne a vagyonokat érő tárgyak.

Strasszok és valódi ékszerek, kristálypoharak és gyöngyfűzött báli táskák között míves formájú barokk ezüst gyertyatartók, aranyérmék és címeres étkészletek márkás porcelánjainak sokasága fért meg egymás mellett abban a bizonyos, titkos zárakkal védett kincstartóban.

Ajándékok, amelyeket évekig gyűjtögetett az asszony, s rendezte át meg át a ládában, amelyből aztán ódivatú arany cigarettatárcákat, gyémántberakásos nyakkendőtűket, monogramos pecsétgyűrűket adott, ahogy ő mondta, „eseti szuvenírként, emlékként" azoknak, akik az öregedő, de elnyűhetetlen testet még egy-egy alkalommal kiszolgálták.

Különös jelensége volt a városnak. Úgy öregedett, hogy mindvégig megtartott valamit abból a vonzerőből, ami miatt pályája kezdete óta bolondultak érte a férfiak. Vonzó maradt, s még azok sem néztek át rajta, akik gőgből, vagy csak egyszerűen a másságtól való rettegésük miatt, esetleg azért, mert megfizethetet- lennek tartották, próbálkozni sem mertek valaha nála. Nála, aki mindenkié és senkié sem volt.

Talán annak is köszönhette ezt a különös viszonyulást, hogy mindenki tudta róla, hogy valaha gyűrűs menyasszonya volt annak a fiatal festőnek, akinek képeit már nemcsak a városban adták-vették, de fővárosi árveréseken is csil13