Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Tornai József: Hernyók az akácfán

Wilsontól: „A következő két évtizedben teljesedik be a nagy népességrobbanás, hatról nyolcmilliárdra, ami ráadásul elsősorban a legszegényebb nemzeteket érinti. A víz és a művelhető talaj csökkenését, az erdők letárolását és a tengerparti élőhelyek kimerülését fogjuk tapasztalni."

Wilson mindennek tudatában is meglepően optimista. Én nem vagyok az. Idézem: „Az a hit, hogy csupán saját magunkra támaszkodva megismerhetünk, és a megértés birtokában bölcsen választhatunk, a Felvilágosodás öröksége." Legjobban elkeserít ez a meggyőződése: „Mindeközben megtanuljuk majd azt az alapelvet, mely szerint az etika minden." Ezt az etika mindent én húztam alá. Hiszen éppen az ellenkezője igaz: mai világunkban, mint már írtam, el kell fogadni, hogy az etika éppen hogy semmi! Ez mutatkozik meg abban is, ahogyan a gyilkosságot, sőt a tömeges emberölést alapjában véve nem vagyunk képesek kizárni az életünkből, sőt még igazán elítélni sem.

Mert ki tudja még, mi a bűn?

Norvégiában 70 vagy 80 embert ölt meg egy „szent" fajgyűlölő. Mikor ezt tudomásul veszem, földhöz lapít a kétségbeesés! Egyre jobban szégyellem, hogy homo sapiens vagyok. Ráadásul összehasonlítom: Líbiát legalább három hónapja bombázza a NATO, időnként 10-20-30 ezer civil lakost érnek halálos rakétatalálatok. Ez nem ugyanolyan gyilkosság, mint a norvégiai? Ha a Pentagonban adják ki a parancsot, és száz meg száz emberi lény elpusztul, az nem bűn? A katona, a pilóta nem bűnös? Hogy szabadulhatok meg a kétségbeesésemtől?

Az is embertelen számomra, ahogyan némelyek igyekeznek visszavonulni kis magánéletükbe a nagy gondok elől. Úgyse tehetek semmit, gondolják, mit érdekel engem a manipuláció, a csalás, a cinizmus, a pártgyűlöletből eredő engesztelhetetlen düh? Az biztos: a határtalan elfogultsággal vitatkozó, igazságosztó feleket, bármelyikük az, nem érdemes meghallgatni. Lehet, hogy a valóságban nem tehetek semmi, bár ez sohasem a teljes igazság, a kialakult történelmi méretű katasztrófa természetéről, a megismerésről, a gondolkodásról nem mondhatok le.

Végül is visszavonulhatok az elemzés, a teoretikus keresés végső hadállásába.

Meghallgatok minden őszinte gondolati kísérletet, mentőötletet, hogy értsem a közgazdászok, a történészek, az ideológiatermelők, írók és megválasztott képviselők, kormányférfiak elképzeléseit. Mindennap tudnak mondani valami agy-háborítót. Talán maguk is hisznek bizakodásukban, hogy még van menekvés. Ha mégis azt kell tapasztalnom, hogy jobb híján vigasztalni akarnak, bár a törvényszerűségeket, melyek sorsunkat megszabják, nem látják tisztán, vagy egyáltalán nem látják, akkor is szabad polgárnak kell tekintenem magam. Nem bennszülöttnek, ahogy Németh László leírta a magyar történelmi kudarcok alapvető okát. A vers, az írás még mindig a rendelkezésemre áll, ha jó társakat nem is, de figyelmes olvasókat találhatok. „Hé, fejünk is van!" - amint Csanády Imre fölkiáltott a versében, mikor a 6:3-as wimbledoni győzelem után mindnyájan csak az izmaikra gondoltak. Mert nemcsak a történelem célját nem lehet többé megjelölni, hanem a filozófiáét sem. Hirtelen ráébredek: igen, az átfogó filozófiai rendszer hiányzik, amilyen a preszokratikusok némelyikénél megvolt, nem is beszélve Platón, Arisztotelész, Plótinosz, Szent Tamás, Hume, Berkeley, Spinoza, Leibniz, Kant, Nietzsche és a XX. századiak: Sartre, Nikolai Hartmann, Jaspers,

76