Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 7-8. szám - Turi Endre: "Mi voltunk a hivatkozási pont"
- Az országban van-e másik ilyen zománcközpont, mint Kecskemét?- Az országban nincs, még az országon kívül is csak ritkán. Németországban, ahol voltunk, ott úgy van, hogy van egy kastély, annak a tulajdonosa zománcozik, és a kastély alagsorában végig berendezett műhelyek vannak, oda összejárnak a németek. Akkor van egy ilyen Spanyolországban is, de nem állandó jellegű, mint a mienk, hanem időszakos, szóval művésztelepeket csinálnak, olyanokat, mint nekünk az első tíz évünk volt. A másik vicces dolog, hogy Gertrud Rittmann-Fischer, az előbbi német művésztelep, a Creative Kreis vezetője tőlem kérte, hogy beszéljek az ő polgármesterükkel, hogy nálunk állami támogatásban részesül ez a dolog. És nekem kellett megmondani, bizonygatni a polgármesternek, hogy bizony van ilyen, mert ő is azt akarta, hogy adjon támogatást, és hát mi voltunk a hivatkozási pont, ennyire jók voltunk! Tehát volt egy csúcs, amikor elérhettünk volna bizonyos dolgokat. Több ilyen esetünk volt, de hármat még megemlítek: az előbbihez hasonlót kértek tőlünk Erfurt kapcsán, onnan küldöttség is járt nálunk. Kay Whitkomb amerikai zománcos Rockportból többször kért információt az intézmény működési szerkezetéről, dolgozott is nálunk, s a tanítást, az ösztöndíjat, a műalkotások gyűjtését a legjobb befektetésnek nevezte. Ruth Rusby angol művész, aki a londoni Guildhall Universityn dolgozott, tőlünk kért megerősítést egyetemi előadói tevékenységéhez. Az, hogy még mindig megvagyunk, a bizonyítéka annak, hogy ez nem úgy jött létre, hogy az állam bácsi létrehozta. Ez alulról jövő kezdeményezés volt, maguk a művészek akartak valamit. Állam bácsi beszállt, hogy jól van, akkor ő támogat ebben a kérdésben bizonyos összeggel, a többiről gondoskodjatok, csináljátok meg. Mert azt sem mondhatom, hogy cenzúra volt, tehát amikor valaki idejött, akkor bevallotta, hogy mit érez pontosan, mert a műalkotásba bele kellett vinni, tehát nem volt itt mellébeszélés, halandzsa.- Még visszatérve a zománcgyárra, említette, hogy Franciaországban a zománcgyár igazgatója az, aki a művészeket támogatja. Általános dolog, hogy a zománcgyárak ezt a művészeti vonalat kísérik?- Ez kézenfekvő, nem? A zománcgyár akkori igazgatója és főmérnökei támogatták a sportolókat, és azok fizetést kapnak, hát akkor a művészeket miért ne? Ez reklám is volt. Azonkívül voltak mérnökök, főmérnökök, akik művészetkedvelők voltak és ráálltak arra, hogy függetlenül a zománc ipari gyártásától, ők művészzománccal is kísérleteznek. Albert Péter, aki könyvet is írt a zománcról, tulajdonképpen a trösztnek volt a főnöke. Pesten működött, az egész gyár hozzá tartozott. Nekem itt Tóth Lajossal és Gulyásné dr. Bodnár Máriával volt kapcsolatom. Valamit el tudtunk érni, azóta egy pár új zománc született. A budapesti gyár sem zárkózott el, a budafoki sem. A gyárak nagyon sokáig ingyen adták nyáron a zománcanyagot, nagy kannákban mindenféle szín jött Bonyhádról.- Kipróbálásra?- Nem, művészeti munkára! Már akkor ki volt próbálva, tudtuk, hogy ez ez, mindenki ismerte. Az oroszok is úgy jöttek ide, hogy akkor ez meg ez kellene, mert volt egy megbízható alap, amin el lehetett indulni. Amikor mi megalakultunk, akkor azon voltam, hogy teljes működésünk legyen, legyen zománckészítés is. Ha bármi történik, mint ahogy megszűnt a gyár, hát akkor hova megyünk? Megcsináljuk magunk, tehát létrehoztam minden olyan dolgot, hogy ne kelljen nekünk azért befejezni a tevékenységünket, mert a zománcgyártás befejeződik. Sőt olyan zománcokat is készítettünk, amit nem gyártottak sose!- A labor mikor jött át a gyárból?- Most! 129
