Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 7-8. szám - Kerényi József: "Úgy kell építeni, hogy se bánatot, se nosztalgiát ne ébresszünk az emberekben a múlt iránt"

Még valamit szeretnék elmondani, ami valahogy a jelenlegi világra is érvényes. A rehabilitáció módszertanért nemcsak a Nemzetközi Építész Szövetség díját9 kaptam meg 1985-ben, amit Párizsban ítéltek oda, de 2002-ben Kossuth-díjat is kaptam. Arra gondoltam, hogy csak ebben a pillanatban kaphatom meg, mert a régi rend már nem működik, az új rend még nem működik. Vidám voltam a díjátadó napjának estéjén. Volt egy szokásos fogadás, a tévések interjúkat csináltak. Az engem kérdező riporternek azt mondtam, hogy a Kossuth-díjban, amit én kaptam meg, nagyon sok élő és halott ember munkája is benne van. Erre visszahőkölt a riporter, és megkérdezte, ki halt meg. Azt feleltem, hogy egy másik rendszer, egy másik korszak nagy formátumú embere, Gajdócsi István, aki nélkül nagyon sok minden nem született volna meg. A riporter és a tévé becsületére legyen mondva, ez a beszélgetés még aznap este, azon a március 15-i napon elhangzott.

— Vágatlanul?

— Vágatlanul. Kaptam is érte az egyik ismerősömtől, megkérdezte: Jóska, te részeg voltál? Mondom miért? Hogy ebben a világban Gajdócsit dicséred! Elküldtem a fenébe! Ugyanakkor viszont az egyik kollégájától nagyon szép levelet kaptam, hogy igen, itt volt az ideje, hogy valaki a nyilvánosság előtt ki merje mondani: nagyszerű, értékes ember volt. Ehhez csak annyit teszek hozzá, abszolút nem érdekel, hogy ki kicsoda, micsoda, milyen politikai beállítottságú, egyszerűen azt nézem, hogy mit csinál. Legyen az Gajdócsi, vagy adott esetben az a fiatalember, aki a fogrovatokat csinálta a Zsinagógánál.

— Gajdócsinak az volt a híre, hogy nagytermészetű, szangvinikus ember volt. Voltak-e konfliktusaitok, vagy könnyű volt vele kapcsolatot tartani?

— Az elején könnyű dolgom volt, utána egyre nehezebb. Amikor megkerestem őt, tudta, hogy akkor neki is dolgoznia kell. Ha találkozni akartam vele, egy időben kiültem a Nagytemplom elé a kőpadra, mert tudtam, hogy ott megy el mindennap gyalog a munkahelyére, el tudtam kísérni, és a legfontosabb felvetéseket el tudtam mondani neki addig, amíg a megyei tanács bejáratáig eljutottunk. El tudtam mondani azt, hogy mire akarom rávenni őt. Egy idő után más útvonalon járt be, akkor beültem az előcsarnokba. Azt tudom mondani, meg is értem, hogy néha megpróbált elkerülni, az a szerkezet fölfalta őt is. És a végén, amikor találkoztunk, láttam rajta, hogy már fárasztom. De én ezt tökéletesen megértem. Egyébként a mai politikusoknak egy üzenetét át tudom adni. Egyszer, amikor valahol, egy épületátadás után együtt ebédeltünk, megkérdeztem tőle, miért van az, hogy abban az időben mindössze két megyei elnök volt országszerte híres. Gajdócsi volt az egyik, a másik a szombathelyi elnök.

— Bors Zoltán volt a neve, ha jól emlékszem.

— Igen, ő az, aki szintén építkezett! Kérdeztem az Istvánt: Mondd, Te miért lógsz ki a sorból, miért az olyan építkezéseket pártolod, mint a Kodály Intézet? Azt mondja: nézd, ez hozza a legtöbbet a politikusnak. Ha én az ipart, a mezőgazdaságot vagy az oktatást akarom jobbítani úgy, hogy az észrevehető is legyen, arra számolatlanul költhetem a milliárdokat. De valószínű, hogy semmit sem érnék vele. A legkisebb befektetés, hogy a környezetünkben, ahol nap mint nap járnak az emberek, építsünk szép és hasznos épületeket. Ez a legjobb politika, általában vissza is igazolják az emberek. Ma is érvényes,

9 A Nemzetközi Építész Szövetség díja a Sir Robert Matthew diploma.

80