Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZABÓ ZOLTÁN - Gömöri György: Emléksorok Kálmán Béláról

amit New Mexicóról állított össze, ennek a címe Indian Country - mivel Béláék vettek egy kis nyaralót a varázslatos Santa Fében, 1987-re összegyűlt egy albumra való felvétele a környék legszebb tájairól és sajátos ünnepeiről. Béla nemcsak a Grand Canyon gótikus sziklakolosszusait és a Nambe törzs indián táncosait fényképezte, de elkapott egy olyan pillanatot is, amikor a nap csillag formában, sejtelmesen rásüt egy lombja vesztett nyárfa egyik ágára - ez a Mesefa Santa Fében, ami nekem annyira tetszett, hogy kölcsönvettem 1985-ös verseskötetem, a Nyugtalan koranyár fedőlapjára. Mivel a Kepes-szöveg fordításá­val jó szolgálatot tettem neki, Béla, gondolom, nemcsak hogy ingyen adta nekem a fény­képet, de külön örült neki, hogy egy általa kedvelt költő használta azt fel. Mert szerette a magyar irodalmat, és hűséges olvasója maradt verseimnek, írásaimnak. Nem állhatta meg, hogy leveleiben időnként kicsit meglepve megjegyezze: „miből lesz a cserebogár?" Értékelte azt is, hogy én hosszú évekkel ötvenhatos távozásom után „még mindig" jól tudok magyarul, és verset csakis ezen a nyelven írok. Néha információt kért tőlem régen tudott, de fejéből kihullott magyar verssorokról. 2002 augusztusában például Gyulai Pál „Hadnagy uram..." kezdetű versének második versszakát kellett kiegészíte­nem levélben. Az évek során felfedeztük, hogy iskolatársak voltunk: ugyanabba a gimná­ziumba jártunk, kis időrendbeli különbséggel. Béla 1939-ben érettségizett a Markó utcai Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, én pedig 1949-52 között voltam az iskola tanulója. Még ismertem a Béla által nagyrabecsült Vajthó Lászlót, aki nagyon öregen és elkeseredetten bejött hozzánk egy órára helyettesíteni. De a Berzsenyit 1952-ben áthelyezték (osztályhar­cos alapon?) Angyalföldre, és én már másutt, a hasonlóan jó nevű Madáchban érettségiz­tem. Amikor 1991-ben újra ellátogattam Bostonba, és előadást tartottam a Harvard szláv tanszékén, természetesen felhívtam Bélát is, aki meghívott másnapra villásreggelire, a Ritz Szállodába. „Miért éppen a Ritzbe?" - kérdeztem, kissé megilletődve a megnevezett hotel többcsillagosságától. „Mert itt van a sarkon" - mondta Béla, és valóban, lakásától három percre volt a Ritz, ahol kellemesen megreggeliztünk, maple-szirup-öntetes pala­csintával. Utána megkérdezte, hol van dolgom. Mondom, a Harvard könyvtárában. „Jó, akkor leviszlek új kocsimon a Harvardra." Beültünk egy kétüléses, piros Mercedesbe, és úri kényelemben érkeztem el a könyvtárig. De nehogy túlbecsüljem anyagi helyzetét, Béla gyorsan elmondta, ez a kocsi Edna ajándéka az ő hetvenedik születésnapjára, s ezt felesége egy újmexikói százdolláros tombolán nyerte! Ahol ez volt a fődíj. Utoljára Budapesten találkoztunk, alighanem 2004-ben vagy 2005-ben. A dátumra nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy Bélának kiállítása volt a Nagymező utcai Mai Manó­ban, és ott megint lefényképezett, úgy is mint barátját és a nyugati magyar irodalom ismert képviselőjét. Ezután már csak nagybetűkkel írt nekem levelet, egyet-kettőt még 88 éves korában. Egyik utolsó levelében azt írja, sem ő, sem felesége már nem képes ellátni magát, „teljes mértékű segítségre szorulunk". De még mindig dolgozik egy újabb könyvön, 70 év negatívjaiból! Ennek a címe The Best of Béla Kálmán (K. B. legjobb képei) lesz. Nem vagyok fotókritikus, de úgy gondolom, elmondhatjuk, hogy a harmincnál több díjat és kitüntetést birtokló Kálmán Béla legjobb fényképei megközelítik Kertész, Brassai és más világhírű magyar fotóművészek színvonalát. Ami, akárhogy is vesszük, nem kis dolog. 95

Next

/
Thumbnails
Contents