Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6. szám - Ferdinandy György: Emlékszilánkok (XIV.)
Azután, tavasztól őszig az esetek legnagyobb részében maguktól is elmúlnak a panaszok. Nemegyszer elmúlik ő maga is: a beteg. Lassacskán: itt nálunk, mondom, senki se siet. Még a Jóistenke sem. (Utcán át...) Itt felénk, a Sashegy lejtőin, a múlt század elején még nincsenek utcák. A régi képeken kecskék legelésznek, dédapám hétvégi házikója előtt fehér kötényes asszonyok. Ez pedig itt a lajtoskocsi. A lovacskákat már kifogták, most a hordót csapolja egy ingujjra vetkőzött fiú, a donauwasseres. Valamelyik árokban jött fel idáig, a hegyoldalban árkok, vízmosások szabdalják a csupasz, agyagos réteket. Az első gyümölcsfákat nagyapám ültette. Mandulát, őszibarackot. A század- fordulón, a boldog békeidők alkonyán már ott állt a konyha ajtajában a tiszafa. Később kapu kerül a ház elé, megérkeznek a Vass és Kovács készítette sodronyok. De utca még ekkor sem épül a hegyoldalon. A harmincas évek végén végre meghúzzák a budaörsi laktanyát és a felső-krisztinavárosi plébániát összekötni hivatott Zólyomi utat. A képzeletbeli bulvárt, amiből mára csak egy lépcső és egy kis kurta köz maradt. Pedig milyen lelkesen tervezgették ezt a budai kiskörutat! Még nagyapáék teniszpályájából is levágtak egy szalagot. Nem túl sokat, de ahhoz éppen eleget, hogy szabályos mérkőzésekre alkalmatlanná váljon a maradék vörös salak. Szabályos mérkőzéseket persze nemigen játszottak nagyapa kollégái, a hatvanéves főorvosok. A kilátás viszont - a Citadella és a Rózsadomb közötti fenséges panoráma - a székesfőváros minden mesterkedése ellenére is töretlen maradt. A pálya mellett üldögélve a professzorok kedvükre nézegethették a királyi palotát és a Mátyástemplomot. Fölöttük, az Adlersberg, a Sashegy szédületes - két és fél száz méteres - ormai. Sasok ugyan már nem fészkelnek a sziklák között, de egy másfél méteres haragos sikló még nemrégiben is halálra rémítette az őslakosokat. És hát nem véletlenül Farkasrét névre hallgat a hegy hátán elnyúló sík terep. Az én gyerekkoromra ebből az őskorból már csak fácánok és vadnyulak maradtak. Amikor pedig megépült az utca, kezdetét vehette a mai (szédületes!) forgalom. A lajtoskocsi - a donauwasseres - volt, mondom, az első, aki végigóbégatta a Sashegyet. Őt pedig hamarosan követték a többiek. A drótostót, a jeges, csupa bivalyerős orgánumú ember, a hangjuk ma is itt cseng a fülemben, vígan dobálják az ekhót a körös-körül kuporgó apró, törpe hegyek. Tíz óra felé az utcát birtokba vette az ószeres, a handlé, és - ezzel kellett volna kezdenem - kétkerekű kordélyával a csengőjét rázó, szürke egyenruhás szemetes. A sor végén pedig, dél felé, a művészet is követelni kezdte a jussát. Zenélő dobozával a nyakában a verklis koldus megállt a kapuban, és addig kurblizta a csimpolyát, amíg csak behívta a konyhába egy jólelkű háziasszony, és kapott egy tányér gőzölgő becsinált levest. 7
