Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 3. szám - Gajdó Ágnes: "Leányok, talpra!" : Élet az előszállási uradalomban
Az asztagrakás célja, hogy a cséplésig a szálas gabonát a romlástól megóvja. Az asztag többnyire ellipszis vagy téglalap alakú. Keresztmetszete a lábánál és a tetejénél keskenyebb, mint a derekánál. Az asztagrakást egyszerre kettő-négy ember végzi. A szekerekről nyárssal, vagy rendszerint kétágú favillával adogatják az asztagrakók a kévéket vagy a gabonacsomókat. Ha nagyon magasra emelik az asztagot, két gerendát dugnak az oldalába, és arra deszkát fektetnek. Az így keletkezett lépcsőről (álló, asztal) vagy létráról adogatják feljebb a kévéket. A külső kévéket az asztag falába tővel kifelé rakják (Nyugat- Dunántúlon rövid nyársakkal tűzik össze), a belsőket pedig úgy, hogy téglafal módjára fogják egymást. Az asztag befedése (hajazás, tetejezés) háztető vagy csúcsos formára illesztett, kalászukkal lefelé mutató kévékkel történik. Ha az asztag sokáig csépeletlenül áll, és esős idő várható, tetejét szalmával vagy silány szénával fedik be. A búzából raktuk az asztagot. Olyan magas volt, mert nem mindjárt csépelték, hanem előbb behordták mind, hogy az aratás nagyjából meglegyen. A zab még nem érett meg egészen, de már akkor elkezdték a cséplést gőzgéppel. Minket marokverőket, akiknek a gazdájuk a cséplőgépnél volt, elküldték takarodni. Mi adogattuk föl a béreseknek a kévéket, villával. Nehéz volt egy kicsit, pláne amelyik olyan magas volt már. Amikor azután délben fölülhettünk a szekérre, mert mentünk be, olyan jól ringatózott, billegett a teli szekér, olyan jó volt rajta ülni. Ott meg az asztagra álltunk, adtuk arrébb a kévét. Olyan férfi rakta, aki értett hozzá, hogy be ne ázzon, mert az volt a lényeg. A learatott és kévékbe rakott búzát nem hordták be azonnal. Ott hagyták száradni a mezőn, csak később kezdtek „takarodni". Amikor a búza lefogyott, akkor hordták be a legközelebbi tárolóhelyre. Előszálláson a Beszterics-kert, a Számadó-kert, a Majorkert jöhetett szóba. Három-négy hétig tartott az aratás. Utána megkönnyebbültünk, mert nehéz munka volt, de azért szívesen csináltuk. Sokszor jó kedvünk volt, vasárnap este már kimentünk a tarlóra, vagyis arra a dűlőre, ahol majd hajnalban kezdtük a munkát. Ki szoktak jönni harmonikával, muzsikáltak, aztán még táncolni is volt kedvünk, meg kicsit nótáztunk. Nótázni mindig szerettünk, mert úgy jobban ment a munka. A csöndes, hallgató nótákat szerették, de másokat is. Volt két vicces ember, a Bozsoki Gyuri bácsi meg a Gallai Misa bácsi, szegény. Mindig tréfáltak, hogy: idesanyám, aggyon egy kis pájinkát. Olyan tréfásan mondták, olyan pöszén, mindig tréfáltak, hogy kimenjen az álmosság a szemünkből. Volt egy kicsit ütődött leány, az mindig azt mondta, hogy: jézusom, má' fő kő kelni, hisz' még nincs is csipa a szemembe'. A marokverők öltözete több réteg ruha: bő „föstőszoknya", „parget alsószoknya", fehér gyolcsból varrt blúz, fejkendő (amit időnként hátrakötöttek, hogy a nyakuk levegőzzön). A lábukon szandál vagy papucs. A férfiak is papucsban arattak. Hosszú „gatyát" viseltek, amit anginból varrtak, meg inget, de gyakran azt is így kigombolták. Többnyire volt kalap is a fejükön, de sokan hajadonfővel dolgoztak. A nagy meleg ellen többféleképpen védekeztek. A vízhordók tízliteres kannában hordták a vizet, abban nem hamar melegedett meg. A fejükön hozták, kis pohár volt az oldalára fölakasztva, kis bádogbögre. Aztán aki kiabált, hogy „vizet!", ahhoz odavitték, merített, aztán ivott. 69
