Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 3. szám - Hász Róbert: Az áruló Vénusz
Húsz Róbert Az áruló Vénusz Raskovitz háza a többiekétől távolabb, magányosan állt a sziget délnyugati csücskében, alig egy kőhajításnyira a parttól. Legközelebbi szomszédja a lelkész volt, negyed mérföldnyire északra. Úgy tűnt, bírái nem elégedtek meg azzal, hogy a világ végére száműzték, még a helybéliektől is el akarták választani. Háza ablakából nap mint nap rálátott a kontinens partvonalaira. Mintha kiűzetésüket követően az Úr közvetlenül az Édenkert szomszédságában telepítette volna le az első emberpárt, hogy egy pillanatra se veszítsék szem elől gondtalan életük színterét. Amikor évekkel azelőtt megérkezett a szigetre és megpillantotta az elhagyott, lepusztult halászkunyhót, leendő otthonát, aminek meg kellett volna óvnia őt az esőtől és vihartól, télen a sötétségtől és fagytól, nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. A kalyibát egykori lakói, a halászok sem használhatták másra, mint hogy két vízre szállás között meghúzzák magukat valahol. Conrad parancsnok jó szívén múlott, hogy egyáltalán túlélte az első telet. Embereivel újratetőzte, megerősítette, betapasztotta a gerendaközöket, a padlót és a falakat rénszarvasbőrökkel fedte be. Száműzetésének kezdetén Raskovitz sajátos formáját találta meg annak, hogy haragját kifejezésre juttassa: reggelente, ébredés után leballagott a partra, és szertartásosan köpött egyet a szárazföld irányába. Amíg Kaurin tiszteletes imával köszöntötte a napot a lelkészlak udvarán (kántáló hangját tisztán sodorta el hozzá a szél), addig ő így üdvözölte az Úr világosságát. Voltak kifejezetten nehéz éjszakái, amikor Anne emlékei kísértették, álmatlanul forgolódott ágyában, vagy mintha láz kínozná, verejtékezve bámulta maga fölött a sötétséget, és a magány olyan súllyal nehezedett rá, hogy fájni érezte tőle a mellkasát. Ilyenkor nem volt elég, ha megvetően beleköpött a habokba. Legszívesebben belevetette volna magát a vízbe, hogy ússzon az elérhetetlen part felé, amíg ereje el nem fogy, s végérvényesen békét nem lel a sötét hullámsírban. A halál könnyebbséget ígért, megnyugvást. Aztán egy ködös, decemberi reggelen, nagyjából hat hónappal azután, hogy lábával először illette a szigetet, Holderson, hófajd vadászat közben, akaratlanul is majdnem a segítségére sietett, hogy pontot tegyen földi pályafutásának végére. A sziklapárkányon gubbasztott éppen, és azon töprengett, hogy ha teljes erőből elrugaszkodik a partról, elkerülheti-e, hogy szétzúzza magát a víz alatti köveken (gusztustalannak találta, hogy kifordult végtagokat és szétfolyó agy(részlet) 6
