Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Veress Miklós: Nulla egy tizenhárom; Ősi hetes; Utolsó postám Szigligetből
Veress Miklós Nulla egy tizenhárom Ilonák Átkecmeregtünk már októberen. Közelít telünk. Teled - a telem. Ilyenkor kell a közös takaró, mert hiány még a hó, a hó, a hó, mely úgy zúdulhat reánk hirtelen, mint koromfeketére a fehér. Vagy pirosra, hogy alatta a vér: egy visszaálmodásnyi félelem, amikor közelít megint január, s a negyvenkettes barcsi anyakép, amely mögött a lágeres vidék. Születésünkből sikolt a halál. Vagy csak hörög. Megszokni ezt vagy azt már megszoktuk. Mint Isten minket is. Túl régen volt - akár mi, - O kamasz, tótárpádosan minden csínyre friss. Velünk őszül, amikor behavaz Egy didergő kis országot a tél: korompirosra zúdul hófehér. Mint valaha. Mint mindig. Az igaz csupán, hogy nekem hiányzik a hó. Mint holtaknak. Ám földekben a mag fólálmodná, mert különben kifagy. A lét is csak egy közös takaró. Akár a nemlét. Nincs történelem. Inkább azok, akik majd hirtelen belőlünk zúdulnak, akár a hó, pedig hiszen a víz az őselem, s előbb még föl kell párolognia, hogy azt tegye, ami nyilvánvaló, Veress Miklós hetvenéves. Versei közlésével szeretettel köszöntjük. (A Szerk.) 8
