Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2. szám - Kabdebó Lóránt: "Kitalálja az életet" : Szabó Magda emlékezése (Bécs, 2000. október 24. és 27. között)
nyiben ő ajánl nekem olyan munkalehetőséget, amit el tudok végezni, itt lehetek májustól októberig, és nem kellene fizetnem semmit, mit szólnék hozzá. Nem vendég leszek, fizikai munkát kell végeznem. Azt, ami éppen adódik. Ez persze teljesen szabálytalan, a törvény tiltja. Mert pénzt nem adhatna, erre nem marad nekik. De ha nekem megéri így, fizikai munkával, hogy itt lehetek nyakig ebben az osztrák világban, itt élhetek közöttük, ha ezt vállalom, akkor jöhetek májusban. Persze, hogy jöttem. Az egyetemen pedig mindig megkértem, hogy áprilisban letehessem a második félév összes kollokviumát, így időben kimehettem. KL: Az útiköltséget te fizetted? SZM: Persze, mindent én fizettem, ha volt zsebpénzem, akkor volt, máskor meg egyáltalán nem volt egy fillérem se. Kinek volt pénze akkor? KL: És végül mi lett a munkád? SZM: Hogy mennyire tudtam a nyelvet, aszerint változott. Eleinte konyhalány voltam. Aztán már takarítottam, karrieremnek nagyon magas pontján pedig bemehettem a hölgyekhez is, az öregasszonyok szárnyában. Apróbb szolgálatokat intéztem mellettük. Nagyon kellemes öreg hölgyek voltak, akik úgy beszéltek, mint Nataly von Eschstruth, meg Courts-Mahler hősei. Gyönyörű szép monarchikus szókincset tanultam tőlük. Amikor hazamentem, akik igazán tudtak németül, elájultak, mert mondjuk száz évvel régebbi nyelvhasználattal beszéltem, de nagyon elegánsan és gyönyörűen. Szerettek a hölgyek, én meg nagyon élveztem a szolgálatukat. KL: Társalkodónő lettél mellettük? SZM: Takarítottam. Mindig azt csináltam, amit kellett. Egyszer elküldték az árverező- csarnokba, vegyek egy vedret. Az Eimer és az Eiter, a két szó nagyon hasonlít, az egyik azt jelenti, hogy vödör, a másik meg, hogy genny. Úgyhogy gondolhatod, milyen hatást keltettem az emberek között, amikor gennyet akarok venni a csarnokban. Aki az árverést bonyolította, egy feloszlott háztartási boltos kereskedőnek a vödreit árusította, gondolhatod, hogyan örült nekem. KL: És végül megvehetted? SZM: Persze. Nagy derű lehetett, de én egyáltalán nem értettem, hogy mi a bajuk. Törtem még a nyelvet, de akkor is mondtam, ha nem tudtam pontosan. Borzasztó bátor voltam. Tulajdonképpen önbizalom kérdése egy nyelv, hogy meg merem-e kockáztatni, hogy nevetnek rajtam, és azt, hogy nagyon sokáig tart, amíg megértenek. De akartam. Különben is, az indogermán nyelvészet nekem nagyon rokonszenves volt. Az egyetemen akkor tanultuk a latinhoz. Egyszerre mindaz, ami a középiskolában még nem volt annyira világos, az teljesen világossá lett. Úgyhogy lassanként kezdtem nemcsak beszélni a nyelvet, de differenciáltan beszélni. Részint a hölgyeknek a kicsit archaikus, árnyalt beszédével, részint önmagámnak a nyelvi kultúrájával. KL: És hányadik évben érezted azt, hogy most már megy? SZM: A harmadikban. Annyira jól megtanulok németül, hogy német verseket is írok. KL: És hogyan érezted magadat ebben a környezetben? Ki volt ottléted meghatározó személyisége? SZM: Szerettem az igazgatónőt. Nagyon érdekes és szép viszonyulás volt köztünk. Miután nem mehettem ki többet, ameddig lehetett, mindig leveleztünk. KL: Hogy hívták? SZM: Azt hiszem, ezt a nevet nem adom ki, ez az ő személyi joga. A regényben úgy fog szerepelni, miután Maria Teresia volt a keresztneve, ahogy becéztük, Marézének. KL: Túlélte a háborút? Később találkoztatok? SZM: Amikor először lehetett utazni, ötvenhatban eljöttem megkeresni. Hallottál arról a bizonyos íróhajóról. 60
