Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 12. szám - Kabdebó Lóránt: Móricz Zsigmond naplói
Kabdebó Lóránt Móricz Zsigmond naplói A 2010-es könyvhét egyik szenzációja volt Móricz Zsigmond feljegyzéseinek, naplójellegű írásainak publikációja. Egy hosszan tartóra tervezett kiadványsorozat meghökkentően izgalmas kötete. Egy eddig ismeretlen világ kapuja. Hiszen klasszikus írónk ekkortól kezdődően élete végéig készíti hasonló jegyzeteit, amelyek feldolgozása most, a 2012-es könyvhéten megjelenő kötettel folytatódik. Az első kötet egy vulkán kitörésének pillanatát rögzíti, a mostani kötet a lávafolyást követi: tüzel továbbra is, de folyamatosan lehűl, dermed, új állapotúvá rögzül. Átalakul. Számomra a 2010-es könyvhét legizgatóbb eseményét Móricz Zsigmond 1924-1925-ös naplóinak lapozgatása jelentette, és most, 2012-ben a folytatás folyamatos olvasása ugyanilyen lélekig hatoló szövegnek bizonyult. Nem a kritikusnak, az irodalomtörténésznek (persze annak is, hogyne!), hanem az olvasónak. Az előző kötet az egymást próbára tevő emberek reménytelen méretkezési kísérlete. A mostani, az 1926-1929-es éveké: az össze nem illő emberek drámája. A naplók szereplői: kemény jellemek. Az események: tragikus, kétségbeesett kapcsolódások, kegyetlen szakítások, öngyilkosság. Kétségbeejtő sokszoros megalázások. Megbékélést nem ismerő kegyetlen akaratok ütköznek a szövegekben. Az eddig megismert Móricz-próza legmagasabb izzású szintjén. Hiszen innen kerülnek részletek a már ismert művekbe. Nekünk, olvasóknak: elsőrendű irodalom. A Móricz- filológiának: poétikai tanulság. Nekik, a szereplőknek: életszakasztó tragikus jelenetek sorozata. Móricz Zsigmondról mindig tudták olvasói, hogy nagy író. Túl az aktuális iskolai magyarázatokon, túl a valóságábrázolás mestereként bemutatott tananyagon. Mondataiban, párbeszédeiben a prózairodalom legkeményebb, legkegyetlenebb hangszerelésű szövegei szólalnak meg. Még ha vígjátékot formál, akkor is gyilkos indulatok szabadulnak el a színpadon. Mint az első kötetben jellemzett Búzakalász esetében is. Ugyanakkor éppen ez a Búzakalász szabadítja el az író személyes drámáját is. Húsz év házasság, húsz év irodalmi siker után az írófejedelemmé növelt férfi fellázad. Még észre sem veszi, hogy megváltoztak kötöttségei. Csak mondatai kezdenek másképpen hangzani. A feleség érez rá elsőként, hogy az újabb művek mondatai már nem a kettejük jól megszokott konfliktusaiból táplálkoznak. A nagy sikerű Pillangó című kisregényt a feleség már kitagadja. Pedig remekmű. De: „Örülök - mondta bólintva s ajkát felduzzasztva kicsit -, ahogy maga örülne, ha egy szép gyereket szülnék, akit nem maga csinált." Inkább ne legyen! A feleségnek nem kell siker, nem kell ünneplés. Neki a megszokott hatalom kell a férfi felett. Foggal-körömmel, kívánással, szeretkezéssel. És legutoljára: halállal. De, majd a további naplókból kiderülhet: a halálon túl is fogva tartja a férjet. Szabó Lőrinc lesz a tanú: élete végén az óbudai jósnőhöz jár keresni a halottal a kapcsolatot. De már a mostani szövegekben is ott a menthetetlen sors, Rippl-Rónainak a feleségről készitett festményét nézve beledöbben: „Hogy én 20 évig szerelmes tudtam lenni ebbe a nőbe. Ennél csak az a szörnyűbb, hogy nincs menekülés, soha nem fog kiengedni a karmai közül, mert egy vámpír csak addig él, amíg az én vérem szopja." Csakhogy az új, a művésznőszerelem se megoldás. A napló levelei, versei, pornográfiát súroló megfogalmazásai micsoda gátszakadást jelentenek. A ,,B[üdös] Klurva]" és a „B[üdös] Píaraszt]" micsoda szexuális csatákat vív. Leginkább szavakkal. Képzelettel: „maga csak külsőleg lát: amit nem lát, elképzel: és úgy látszik, ez magának elég is.” És ha egyszer kiszabadult, jön másik asszony is. És néha ugyanazt a szöveget küldi párhuzamosan szerelmeinek. Az aláírás is marad: BP (jelenti egyszer: Büdös Paraszt, másszor: Budapest). A pesti színésznőnek és a debreceni úriasszonynak. Verset ír! Rossz költő lett volna. De a versszövegek a drámában, a prózában felizzanak. Ő válik vámpírrá. Felesége szavait, szerelmei mondásait építi párbeszédeibe. Képzelményeibe. íme a naplók három asszonya, amikor az író legjobb tulajdonságaikat összegezi: „Most látom, hogy az életet a másik élet mennyire determinálja. Első feleségem regényírót csinált belőlem. Valósággal kinevelt rá, mert én álmodva néztem az életet, ő volt az, aki megtanított embereket megfigyelni. Végtelen feszült figyelemmel nézte a világot, belső sértődöttségből, mert összehasonlította a mások jellemét, életét a magáéval. Ezen az alapon eszes, szellemes, gyilkos kritikát gyakorolt mindenkivel szemben. Szülők, 102
