Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 12. szám - Tandori Dezső: Továbbra is az Egzisztancialitásról : (Ld. Egy úr)

mindig túl nagy mennyiségben van, még, és közben semmid. Csak a meghalnid. Az idő kecseg. Egy csomó. Egy jóindulatú csomó idő kecsegtet. Megölt az életem, írhatná, ism., Weöres, de akkor mi legyen. Weöres, Weöres, te se-kivételes, így. Az élet, híjjába: egy j-vel? végzetes, vagy már ism.-nyi se ez.

***

El ne maradjon, gondolom este, a „helyes megoldás". Ezt fejjel lefelé kellene írnom, mármint a megoldást. Hogy: „Amíg nem késő: azt jelenti, hogy amíg nem késő, hogy ne történjék már semmi. Hogy épp erre ne maradjon idő a halálom előtt. Méltó idő. Abbahagyni a... ezt. És ne történjék semmi. Alig van rá már időm. Rámám. Értsd: kerete alig van. Élet rá alig." Hm. Nem nyugtat meg.

Már most nincs rendben. Micsoda. De ahogy fogy az időm, és a 6-7 évtizedhez képest semmi lesz már, szinte semmi se, ami hátra lehet, csöndben őrjön- geni fogok ettől. Csaknem mindig erre fogok gondolni. Én ilyen vagyok. Én ez vagyok. Ott basszák meg. Miért, hogy mindenki - majdnem mindenki - a maga rendszerébe helyez, annak-szerénte mér, ítél meg. Az ő mércéje szerint vagyok ilyen meg olyan. Nem vagyok ilyen meg olyan. Az idő vagyok, mely őrjítően elfogyott. Hajnali fél öt. Madárkám ébreszt. A verébke az embernek ősibb társa, mint kutya. Szentegzüperiznek, hogy meg kell szelídíteni a rókát, jó. És közben azt hajtogatják bölcselkedve-nevetve, hogy a veréb is madár. Az se kell verébkémnek, hogy a veréb is ember. Csippant rám a hajnali borulatban, azt a leborult szivarvégit, csippant, „felkérdezi", van ott valaki? Mint a hülyeviccben: „Nincs ember lenn?" Chamberlain, ha jól írom, vagy e-vel a végén. És Papjancsi úgy meséli el: „Churchill hol van?" Ha jól írom. Az aknába kiált le így. Verébkém átkiált, van-e itt valaki. Felkelek, kávé, neki friss víz, írom ezt, tegnapi jegyzeteim alapján. Megint túléltem egy éjszakát.

Bármely nap beüthet a nagy szabadság-vesztés. Visznek. Egy szúnyogot nem tudok majd elhessenteni. Ez az, mondja feleségem. Az sincs akkor, hogy az ember kiugrik az ablakon. A másodpéldánya ennek, ahogy gépelem, látom: valami régi fordításom. Egy becszeller. Talán Párizsban fordítottam. Cipeltem a vas írógépet. Laci - vagy Gyuri, Kurtággal levelezünk újabban, de Géher Szomszédom Svájcban élő barátját is mondhatnám -, aztán hirtelen elment az idő, és egyik első gyakorlati jótevőm, Kormos Pista ott rogyott össze a balkonon, 1977-ben, vagy mikor, és hívem, az egyik legnagyobb magyar vers, a Szanatóriumi elégia írója, Kálnoky László is ott a halálát állapította meg, jól összezuhanva. Elolvasni, Olvasóm, a Szanatóriumit! Sejthető, miről szól. Szép Ernőt se idézem. Arról, hogy számolni kell mindig, hol tartok, eltűrni halkan, hogy a Nap itt hágy mindig, s kívánni kell jóestét, a selyem élet lassan stb., le, le, mint orcáról a festék, hajunk vész, s azt hiszem, már meghaltam. Összevissza írom, de verébkém pontosan kérdezett fel valamit. Hiába mondom, hogy én nem tudom, mit éltem, s mi az, hogy én itt voltam - ah, Szép Ernő egzisztencialitása! nem? -, fáradt vagyok, nincs kedvem, írja, s magamról nem beszélek.

25