Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 12. szám - Ayhan Gökhan: A Szabó
Ayhan Gökhan A Szabó A vezetéknevükben élők a halhatatlanok. A Tzafetás. A Kuti. Nálam a Szabó a legtovább elálló név a listán, mint a mélyhűtőkben összefagyott friss zöldségek, babok, saláták. A Szabó a lábát egészen felhúzta, és a védekezésnek egy speciális módszerét fejlesztette ki, az ütődött meglepetést. Mint egy flamingó, állt a kék farmernadrágjában és az egyszerű pólójában, az osztályterem ablakán át, akárcsak egy templomi ikont, sütötte a nap, majdnem átlátszó, lebbenékeny lett ilyenkor a test, puha és törékeny a Szabó teste, a védekezési póz furcsasága nem rontott a szentté alakulás folyamatán. Az ember megrökönyödött előtte és nézte, nem szólt semmit, csak nevetett. Kinevette a Szabót, ezt a vezetéknév-istent. Meg irigyelte, mint a matematika és a fizika, általában a reáltudományok Messijét, későbbi közgazdászt, akiről akkoriban a nevetséges pózon kívül nem gondolhatott semmit, a Szabó nem hordozta magán a lehetőségeket, az oxfordi ösztöndíj és a közgazdaság-tudomány doktora cím nem lebegett a szemében, nem bújt el a mozdulatai mögött, az izomrostokban nem telelt, víkendháza nem állt a térdhajlatban. A Szabó a név volt és a mozdulat, karateedzések izzadt, homályosan megvilágított, ócska fehér festéktől büdös tornatermeiben tanult, elsajátított, felszedett, elnyert, elcsent mozdulatsor, egy faragott ókori agyagszobor félbetört mozdulata, mint egy erősnek szánt kiáltás, ami már a legelején elhalkul és semmitmondó lesz, egy néma száj nosztalgiája, vágyakozása, úgy a Szabó is az edzésen tanultak karikatúrája volt, esetleges és törékeny, esetlegesen bárgyú és törékenyen ügyetlen. A hülye Szabó, a Szabó a hülye, mondogatták, mondogattuk, ő a cinikus tekintetével átfúrt rajtunk, a mi kis elégséges, logikátlan gondolatainkon, kinevette a rossz tanulót bennünk, a hideg táblák előtt a krétától fulladozókat, a hatalmas, zöld táblák vesztes írnokai előtte hebegtek és nyögtek, a számok szigorú rendszere meghajlította a térdük, a térdünk ropogott az osztályteremben, a focipálya felől a fülünkhöz ért az aszfalt tömörsége és a tegnapelőtt lepattant labda súlya, a szégyentől izzadtunk, és a Szabó nézett az ő vékony, okos szemével, láttuk rajta, hogy jól tudja, amit mi sohasem, látszott a homlokán a matematika szabályos vonala, a tudásé, mi, a szünetek kalózai egyre közelebb kerültünk a föld alatti világhoz, na, majd adunk neki, a Szabó arcának adunk, csak legyen vége, szólaljon meg a csengő, hangozzon el az a rövid, megvető szócska, hogy 5
