Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Kovács Krisztina: Életeken át : Géczi János : Viotti négy vagy öt élete
Kovács Krisztina Életeken át Géczi János: Viotti négy vagy öt élete A Géczi János életművét figyelemmel követő kritikák, tanulmányok egy időben rendszeresen kezdődtek a szerző besorolhatatlanságának problémájával. Mára a recepció részben túl van ezen a szemponton, a Géczi-oeuvre értő bírálatai számot vetettek a sokfajta műfajú és irányú szövegvilág értelmezési lehetőségeivel. Az író lírájának alapos elemzését Sz. Molnár Szilvia a neoavantgárd műfaji, nyelvi és esztétikai variabilitásának témái felől olvasta nemrég ( Narancsgép. Géczi János [vizuális] költészete és az avantgárd hagyomány. Ráció 2004). Ménesi Gábor és Vári György közelmúltban megjelent tanulmányai pedig (M. G.: „Mindig ott lakom, ahol egyre apróbban megtörtének." Géczi János: Tiltott ábrázolások könyve. Forrás 2010. október; V. Gy.: Színek és évek. Géczi János könyveiről. Új Forrás 2003. március) remélhetőleg végleg lezárták a témáiban és esztétikai felfogásában is változatos, kísérletező természetű életművet a kritikai visszhang vagy visszhangtalanság kérdései felől megközelítő kritika nyitott kérdéseit. Alakuló pályák fordulópontjainak kijelölése mindig vitát indukáló vállalkozás, különösen érvényes ez a Gécziéhez hasonló, a rendszeralkotásra alkalmas kategóriáknak és kánonképző folyamatoknak ellenálló, sok szövegből álló univerzumokra. E kritikusi nekifutásokat, cezúrakijelölő megjegyzéseket sokszor akár már az alkotó következő darabja felülírja, ám az értelmezői közeg struktúrákat és irányokat kereső törekvései mégis nehezen kerülhetők ki. Ez az ismertető is e határkijelölés ingoványos terepére téved, amikor azt állítja, hogy a Viotti négy vagy öt élete bizonyos szempontból, legalábbis egyelőre, magányosan áll az életműben. Mert egyrészt megvannak benne a szokásos „géczis" motívumháló szálai: mint a könyv, közelebbről az írás és az olvasás kultúrtörténetét érintő elmélkedő, legtöbbször esszéisztikus betétek, az állandó motívumokká írt rózsa és a hó, vagy éppen az ikonografikus és képíró hagyományra, a vizuális műfajokra reflektáló részletek. Másrészt ezek a jól beazonosítható mesterjegyek ezúttal, érzésem szerint tudatosan olvasóbarát törekvésként, egy az aktuális kortárs magyar prózai trendhez az író előző munkáitól eltérő módon, sokkal jobban illeszkedő történet építőelemeiként bukkannak fel. A leginkább latin-amerikai változatában ismert és olvasott mágikus realizmus, vagy a nemzetközi szépírói díjakat osztó grémiumok döntéseiben az elmúlt években markáns helyet elfoglaló posztkolonializmus új tartalmakkal, stílusjegyekkel erősítették a kortárs magyar irodalmat is. Persze a témák és a megszólalás módjai egyébként sem voltak ismeretlenek a közép-kelet-európai irodalomban. A mágikus realista jegyek, mint a történelem elbeszélhetőségének, az emlékezés narratív formáinak kifejezői, a térség irodalmainak posztmonarchikus darabjaiban is jól követhető tendenciát mutattak. A Géczi-regény elbeszélői modelljeihez lazán kapcsolható példák felsorolása a szövegek nagy száma miatt is csak reprezentatív lehet. Távoli párhuzamként a történelem elbeszélhetőségéhez a külön121
