Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Kelemen Lajos: A folytatásért
Kelemen Lajos A folytatásért Nincs költészet teljes egészében helyben keletkezett. Az autogám líra önellentmondás. Ha netán volna is sansz (a megszakítatlanul gyűrűző évszázadok és a sors elől elbújva) az alkotás vákuumában valami mindent fölülmúló nóvum létrehozására, az ilyesmi, merőben privát fogalmaival, szeszélyeken s véletleneken alapuló, utalások nélküli jelrendszerével alkalmatlan volna bármiféle közös emberi érzés vagy képzet kiváltására. A naiv és óhitű avantgardisták csillapíthatatlan fájdalma ez. Egy költészet annál eredetibb, minél több árnyalatot hordoz szavaiban és képeiben. A jelen öntudatra ébredése sok vonatkozásban épp a felszedett múltban gyökerezik. Aminthogy büszkeségét és bátorságát is innen zsebeli. Az eredetiség egyik csodálni való tulajdonsága az, hogy dallamai mélyén évszázadok emlékét futtatja. Igaz, az eredetiség egyúttal pusztító hűség is; az esendő ember (s végtére a költő is az), ha nem máshogy, titokban bizonnyal csupán a máig számítja a tegnap végtelenségét, hogy aztán maga lépjen ki a végtelenbe, holott rég befogadta s viszi magával a múltját: a szó ezer árnyalatában, példálódzásaiban, nüanszaiban. S egyszerre csak szent törtetése, vakmerősége eredményeként - s efelől aligha tekinthet el - körbefogja a jövendő. És számára ez a holnap mindig a mérlegelés, a piac napja. Amikor a jelképes irodalmi piac a maga szcenériájával valóságossá válik, jól teszi a költő, ha mindent, ami számít, kipakol az asztalra. Az őszinteség csodákra képes. Az ember nem tud nem az lenni, ami. S közben folyvást farkasszemet néz kiterjedése és korlátozása dichotómiájával: a térrel és az idővel. „kezed szeretni, élni, szikrázni született / s most lapul zsebedben mint kiürítési parancs.írja Tóth Erzsébet a Visszavonulóban című versében. De mint mindnyájan, ő is hazajár. Hova haza? Egy fiatalembernek általában sokáig kell várnia, mire rájön, hogy élete és lelke tulajdonképpen egyvalamiben dolgozódik fel, s lesz csupasz önmaga, hazajövései tehát ide vezetnek: ellentmondásaihoz. A költészetben igazán nem ritka, ha egy fölismerés abból meríti indokait, hogy van benne erő meghaladni önmagát. Semminek sem kell első szóra (s pláne kezdetben nem kell) befejeződnie. A visszavonulót fújó költő egyszerre mond igent és nemet. (Több ez az ösztönemberek szeszélyénél - de ha csak az volna, szeszélynek is gyönyörű.) „gyűjtöm a jogot a szemeimnek, / gyűjtöm az erőt a sötétségnek, / gyűjtöm a szívnek, gyűjtöm a késnek." (Ünnepre gondolok) Visszavonulás és ünnep: mintha az írás vonalát egyszerre rántaná valami erre és arra, s a vonal megtörik. Mi más is következhetne, mint az az akkord, amely oly kegyetlen fojtása kételynek és csüggedésnek: a fültépő csönd. De nem! Ennek még előtte vagyunk. Tóth Erzsébet imént fölépült egyéni líratörténetének egy jelentős korszakában. Részlet a Szállsz te már, magad című, Tóth Erzsébetköltészetéről szóló monográfiából. 105
