Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Kántor Lajos: Lászlóffy Aladárral, az ötvenes években
De ha beleunva, gőggel szétlövetjük a falakat, szétrúgjuk az egek felhőit - a rom mind romlottabbra porlik, a holt mind több hullává oszlik s amit a világ akart szólni, örökre félmondat maradt! Itt nem az a lényeg, hogy egy eszményi esztétikum igényével olvasva milyen színvonalúak ezek a versek (Lászlóffy Aladár java lírájának magasához viszonyítva) - a teljes azonosulás, a többes szám első személy a fontos, a meghatározó. Történik pedig mindez akkor, amikor idehaza a pártelvtársak kikényszerítik az erdélyi, a romániai magyar írókból (szinte mindenkiből) az állásfoglalást, a forradalmat elítélő levelek aláírását. Az utókor szerencséjére a magyar-román határon ez a versmennyiség (és ami még nem került közlésre belőle, de feltehetőleg része a hagyatéknak) nem maradt a Szekuritáte kezében, mint a napló és azok a nyomtatványok, amelyek véglegesen fennakadtak a szigorú vámvizsgálaton. Nem nekünk kell elképzelnünk, hogyan fogadták a szekusok a határállomáson (?) a tizenkilenc éves diákot e nagy fogással. A forradalom negyvenedik évfordulóján (némileg) felszabadultan, de a következményeket nyilván nem feledhetve, viszonylag részletes, hangulatilag mindenesetre a lényeget adó leírásra szánja el magát Aladár, összekapcsolva egyetemi marxista szemináriumaink kérdéseit 1956 októberének- novemberének-decemberének élményeivel: „A »következmények« mégiscsak a pesti utcán léptek fel igazán az életemben (s a naplómban, mely nyilván '89 után se »szabadult« életünk, ifjúságunk egész fogoly-levéltárával egyetemben a Big Brother átkeresztelt intézményéből), azokban a hetekben, amikor rohanva és hasra vágódva ismerhettem meg Budapestet, élő és mozgó célpontként gondolhattam ki s vethettem papírra azokat az ügyetlenkedő verseket, melyek láttán Bányai főhadnagy elvtárs kimutatott a szürkületben a novemberi fákra, mondván: reggelre ott fogsz lógni, fiam. Amikor hajnalban, váltáskor az őrszemélyzet nagy dobogással leveri csizmájáról a havat, nincs az a tizenkilenc éves Cavaradossi, aki ezt ne hinné végül el, miután hetekig statárium-tudatban tartják. Az út vége, Damaszkusz pedig olyan messze van a mindig pontban éjfélkor kelő vallatólámpa vakító napfényéhez képest, hogy az ember megköti magában az első fogadalmakat, s berendezkedik azok mentén élni - és negyven év után maga is csodálkozik, hogy sikerült betartani őket; hogy elképzelése ellenére az a minden fasizmusnál embertelenebb rendszer mégsem kétszáz évig tartott." Ezek a mélységesen átélt és mélységesen meggyőző mondatok nem csupán az 1956- os „lőtereket" világítják meg, hanem Lászlóffy Aladár következő évtizedeit is, beleértve mindazt, ami költői és közéleti pályáját jellemzi - beleértve árnyékosabb oldalakat is, a nem megalapozatlan, de végső elemzésben bizonyára nemtelennek minősíthető vádakat. Mert csodálkozhat a kortárs, a barát, az utód azon, hogy a 20. század (erdélyi) magyar irodalmának két olyan kiváló egyéniségét érintő titkos belügyi iratok kerülnek elő a levéltárból, mint a Szilágyi Domokoséi és a Lászlóffy Aladáréi - a kor, a teljes történet, az egész életpálya ismeretében azonban elfogadhatatlan az anatéma kísérlete, ezeknek a nagy életműveknek a „visszaminősítése". 93
