Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Kántor Lajos: Lászlóffy Aladárral, az ötvenes években

Keskeny kis utcák csendjében harang S ha néha megszólal még benne a hang,

Riadtan felkiált, oh, nem, nem ezt Kérik a szerkesztők. Ez volt a kereszt,

Mely az ifjú költőt vénné tette már.

Rálapozok (2012 márciusában) a Képeskönyv a vonalakról című Lászlóffy-kötet (1967) egyik ars poeticájára (A költő)} keresem, találok-e legalább a rímek szintjén rokonságot a mi padrablásos játékunk és a már vállalható költői vallomás között. A harmadik rész csengőbongó (borongó?) szakaszainak egyike (zárójelbe téve):

(Szegény Walter Vogelweide, Goethe!

Kezdő hangunk, gyanútlan napok.

Múltunk ágán fiiggnek. Mint a körte.

Én is még: a nullapont vagyok.)

És tovább, egy ugyancsak „szabályos" szakasz, amelyet mintha kapott rímek (rímeink) határoznának meg:

Átellenben természet lesz, tiszta, s — ember nélkül - bamba akkor is.

S két irányból elindulnak vissza ezredszer is, mindig. Mint az X.

A költő azonban, igazi hangján, az első két részben szól, szabad versben; valójában erre a beszédmódra készült, játékaink idején is.

Egy gyufalángnál egy cigarettaparázsnál egy lélegzetnél

egy borzongásnál lassan kitűnik

hogy virrasztó szemmel vigyáz a virrasztó

szemre egy virrasztó szem

behunyt szemmel vigyáz a behunyt szemre

egy behunyt szempár.

Elme az elmére érzés az érzésre gond a gondra

A játék persze nem apadt el, sem baráti beszélgetésben, sem szójátékokban - és a kötetei dedikációiban. A Képeskönyv a vonalakról itthon őrzött példányában az Aladárra jellemző ajánlások egyike: „Kántoréknak, azaz Lajos Erzsébetnek (ahogy vala Mária Terézia és Ferenc Ferdinánd -), ősi barátsággal és csendes elnézéssel gyermekgyűjtő szenvedélyük iránt".

Negyvenöt év távlatából komolyabban, komorabban szól az örökség; a költő figyelmeztetése:

Kiszakadok! De kiszakadjak.

Úgysem éltem mások helyett veszélyben.

Érezzem hát az elhaltak helyett,

hogy - nem is tudtam, és - hegedűhangban éltem

90