Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - "Alapvetően a tér volt rám hatással" : Beszélgetés Botonddal
alapuló fejlődést az egyszerűbb, aktualizáló „spontán ötlet". Az új mediális kölcsönhatás egyúttal megszabta, kijelölte a művészet alakulását is. Ugyanis már a művek előfeltétele lett az interpretálhatóság. Gyakorlatilag forradalmira sikeredett ez a változás. A kortárs művészet kérdése azonban még bonyolultabbá lett a változás által. A kérdés ugyanis az lett, hogy valóban művészet az, ami művészetként kerül a piacra? Vagy egyszerűen más fogalomkörbe tartozik, mondjuk pl. „eventdesign", és így a régi fogalmat (művészet) csak az értéknövelő hatása miatt tartották meg?- Sokan divatok diktálta üresjáratokról beszélnek a kortárs művészet kapcsán. Miből születhet egy nem csak piacilag sikeres új hullám ?- Ez az üresjárat természetes következménye annak a „művészetpolitikának", ami a mai napig ún. maffia struktúrájú szerveződésen ment keresztül. Mindez a piramis csúcsán fenntartott „értéknövelés" szempontjából szükségszerű. A legprovokatívabb Damien Hirst munkássága. Sikere dokumentálja ezt a „fejlődést", holott a valós ténykedése megrekedt az Andy Warhol Factory produkcióinál. A produktum, a „műalkotás" kizárólag piaci részvételre készül, betanított alkalmazottak munkája nyomán, majd a média segítségével kerül a fogyasztók elé. Ennek nagy mestere Hirst. Munkássága folyton önmagába fordul vissza és reprodukálódik mindaddig, amíg eladható. Az eladhatóságról viszont azok gondoskodnak, akik már eddig is milliárdokat invesztáltak és kerestek a művészeti iparban. Az individualitás pusztán a siker elérésének módszerére korlátozódik. Vegyük példá- ként Jonathan Meese totál debilis színlelését. A „művészt" pusztán a saját karrierje, és nem a társadalmat formáló kérdések foglalkoztatják. Oly módon távolodik el az őt tartó társadalmi hálótól (melyet egyúttal meg is tagad), hogy többé már nem töltheti be egy társadalmi szeizmográf szerepét. Erre a régi modernista feladatra az új művészet már végképp alkalmatlanná lett. Az áru, amit létrehoz, „státusállapottá" vagy „event-dekorációvá" sorvad, melynek „értékét" a médiumok szabályozzák. Mindezek alapját az a kiirthatatlan mítosz képezi, hogy a művész nem teljesen normális, kvázi udvari bolond, ezért szinte mindent megengedhet magának, majd egy idő után szükségszerűen milliomossá lesz. Ez az a mítosz, amely egyre több fiatalt vonz a művészet felé, abban a reményben, hogy üzletileg sikeressé válhat ebben a „kreatív" közegben. A művészképző intézményekben ma már jórészt olyan művészek tanítanak, akik a „klasszikus" képzést már nem tartják szükségszerűnek. Nagyrészük nem is rendelkezik ezekkel az ismeretekkel. így multiplikálódik és tolódik a változás lehetősége egy ismeretlen jövőbe. Ha arra gondolok, hogy a nyolcvanas években még fennállt a klasszikus képzés, és az avantgárd művészek nagy része e képzést átlépve jutott más eredményre, akkor azt kérdem, hogy az iskolát elhagyó mai fiatal művész mit visz magával az életre? Milyen alapról indul? Milyen lenne például a kortárs irodalom, ha egy író nem olvasna mást, csak kortárs műveket, és annak is csak egy bizonyos részét. A futurizmus fénykorát éljük, és a végén nem fogunk tudni az aranyozott romokból és szellemi szemétből újat építeni. Vissza kell nyúlnunk egy olyan alapanyaghoz, amelyben elegendő szellemi tartóerő rejlik, amely kiállta már az idők próbáját. Megdöbbentő volt számomra az a gyors felzárkózás, mely a kelet-európai országokban és Kínában is végbement. Nem volt köztes átmenet, saját gyökerekből táplálkozó fejlődés. Kritika nélkül átvettek egy nyelvezetet a mögötte rejlő kultúra ismerete nélkül. Ennek eredménye az a „dadogás", amely szerintem ma a művészet megjelenítését jellemzi. Ezt a „dadogást" kell érthetővé tenni és a globális piramishoz igazítani. Ezt a szerepet töltik be a médiák, művészeti írók, múzeumok, és manapság már az aukciós házak is. A cél, hogy az aktuális globális piramishoz köthessék karrierjüket. Az interpretáció pedig a legtöbb 58
