Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - A riporter műhelye : Ryszard Kapuścińskival beszélget Marek Miller
az egyetlen munkát, amelyről tudom, hogy el kell végeznem, vagyis azt, hogy járjam a világot, s leírjam, amit láttam. És hogy miért járom a világot, miért írok róla? Sokszor hangsúlyoztam már, hogy alapvetően fogyatékos ember vagyok, mégpedig olyan értelemben, hogy nincs fantáziám - semmit sem tudok kitalálni. Tudom viszont, hogy az olvasót meg kell szólítani, különleges dolgokat kell neki mondani, olyanokat, amelyek felfedezésként hatnak rá, ámulatba ejtik. Mivel azonban én önmagámtól nem tudok semmit felfedezni, semmivel sem tudok ámulatot kelteni, kénytelen vagyok a világot járni, és keresni az ilyen dolgokat. Valójában ezt csinálom. És ez életforma, életmód, sors. Másként nem tudom ezt megmagyarázni. Amikor már hosszabb ideje tartózkodom egy helyszínen, egyszer csak azt kezdem érezni, hogy az a hely körém épített börtönné válik. Máris el kell onnan menekülnöm, máshova kell távoznom. Ez azonban nem azért van, mert azon a helyen rosszul érzem magam, hanem azért, mert a világot nézve folyton azt látom, hogy valahol másutt érdekes, fontos dolgok történnek. És ezek az érdekességek a legkülönfélébb helyeken mehetnek végbe: lehet az Tibet, Chile vagy a Fidzsi-szigetek. Számomra az egész világ egyformán érdekes. (...)- Úgy gondolod, hogy az infantilizmus valamilyen sajátos válfaja az, hogy nem tudsz túl hosszú ideig koncentrálni egy dologra?- Lehet. Lehet. Ugyanakkor, mivel én egy idő után minden közösségben, minden népben, minden vallásban és kultúrában jól érzem magam, kezd kialakulni bennem az a filozófiai nézet, hogy minden emberi konfliktus, háború, pusztulás, dráma nem más, mint óriási félreértés.- Hogyhogy?- Mert a konfliktusoknak nincs kiváltó okuk. Igazából nincs alapjuk. Jelen voltam két etióp-szomáliai háborúban. Az egyiket Szomáliái oldalon, a másikat etióp oldalon, Ogadenben éltem át. Történt mindez a hetvenes években. A két fél kölcsönösen gyilkolta egymást, de én köztük éltem. Mindkét oldalon nagyszerű, nagyon jó emberek voltak. Csak a legjobbakat mondhatom róluk. És azok az emberek a legnagyobb kegyetlenséggel gyilkolták egymást. Azt gondolom hát, hogy ha sokan fogjuk a világot járni, mesélni fogunk magunkról egymásnak, igyekezni fogunk megérteni egymást, legyőzni azt a sok rossz rendszert, struktúrát, intézményt s az intézményekben lévő sok rossz embert, akkor a világ, ha csak egy kicsit is, fokozatosan jobbá válik. Én hiszek ebben. (...)- Nem gondolod, hogy - jóllehet a civilizáció állandóan fejlődik - az ember alapvetően nem változott?- Igen is, nem is. Engem az élettapasztalatom arra tanít, hogy kerüljek mindenféle túlzó általánosítást azzal kapcsolatban, hogy milyen az ember. Az ember egyszerre minden. Az ember valójában ellentmondás, egyszerre sok dolog.- De vajon az emberi természet, erkölcsiség jobb, mint száz évvel ezelőtt volt?- Az a helyzettől függ. A sahinsah című könyvemben leírtam egy valóban megtörtént esetet. Teherán borzalmas képet festett a forradalom előtt. Általános volt az apátia, az elkeseredés. Az emberek csak azt nézték, hogyan húzzák ki másnapig, mindent eluralt a kapzsiság, a korrupció, a lopás, a feketézés, a lehető legrosszabb dolgok. Két iránival mentem egyszer együtt. Egyikük, aki pesszimista volt, ezt mondta: „Nézz körül, mi zajlik itt! Itt semmit sem tehetünk. Ebből már nem lehet kimászni. Ez itt a történelem trágyadombja. Ki fog itt forradalmat csinálni? Ki fog itt fejlődést elindítani?". A másik erre így válaszolt: „Ugyanazok az emberek, ugyanazok! Holnap majd szárnyuk nő." És ez történt. Az ember 49
