Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Vertlib, Vladimir: Rosa Masur különös emlékezete
Kosztik iskoláját lebombázták. Egyik osztálytársát a szeme láttára tépte szét egy gránát. A tetem elszenesedett darabjai a tölcsérforma kráter körül hevertek, amelynek közepén a halott gyermek iskolatáskája égett. Papírfecnik és ruhadarabok foszlányai hullongtak Kosztik lába elé. Valóságos csoda, hogy ő maga nem sérült meg. De amióta ez történt, nem hajlandó elhagyni a lakást. „Ha megölnek minket, legalább otthon haljunk meg", mondja. A tanítás egy fűtetlen légópincében folyik; a gyerekek több rétegnyi zekébe és kabátokba burkolózva ülnek ott, a hidegtől teljesen elgémberedett ujjakkal. Kosztik nem sokat veszít, ha kimarad ebből az oktatásból. Felöltözve fekszik az ágyában, az álláig húzott takaró alatt. Lesoványodott arcában óriásiak a szemei. Néha felolvasok neki: Puskintól A kapitány leányát, az Anyegint, Lermontovtól a Korunk hősét; még Tolsztoj Háború és békéjéből is olvasok neki, de csak a békének szentelt fejezeteket, a háborúról szólóakat nem. Előfordul, hogy beszélni sincs erőm. Olyankor suttogok, vagy csak az ajkamat mozgatom. Kosztik elnézi ezt nekem; ilyenkor figyelmesen néz. Nem tudom, vajon mindent megért-e a tíz évével, mindenesetre tény, hogy újra meg újra ezeket a történeteket követeli, mert a 18. században játszódnak, vagy a messzi Kaukázusban, esetleg mondén szalonokban, ahol mindenki franciául beszél. A folyónál emberek. Zörgős csontú testük több réteg kelmébe, téli és nyári ruhákba bábozódva. Már csak a nedves széltől kell megvédeni valahogy a csontváz embereket. A távolból, a gyér fényben úgy festenek, mint a csókák a jégen. Egy pont körül keringnek és tolongnak türelmetlenül. Körülbelül húsz méterre a parttól, ahol már elég mély a folyó, léket vágtak a jégbe. Az emberek azon vitatkoznak, ki kerüljön előbb sorra a vödrével. Messziről feketének látszik a víz, akár a tinta. Valaki összeesik; úgy tolják odébb a jégen, mint egy darab fát, vagy egyszerűen fekve marad a vízbe lógó kézzel, amelyről lehántotta és elsodorta az egyujjas kesztyűt az áramlat. Amikor este magával viszi valaki, a szerencsétlenül jártnak egyszerűen letöredeznek a jéggé fagyott ujjai. Az emberek gyerekszánkókra rakják a vödröket, és a rámpán fölvonszolják a rakpartra. Ha a nap áttör a felhőtakarón, megcsillannak a szájuk sarkában és az állukon nőtt kis jégcsapok; ilyenkor még sápadtabbnak hatnak a koplalástól elkeskenyült arcok. Később egy teherautó járja végig az utcákat, és begyűjti az útközben összeesetteket. A férfi vagy aggastyán, vagy félig még gyermek. Nem tudom megállapítani; az emberek kortalanok lettek. Csak annyit látok, hogy még csizma sincs rajta - talán elcserélte valami ehetőre -, csak cipő, amilyenben egyébként ősszel szokás járni. Egyik lábáról a másikra áll. A parton, a kőmellvéd mögött milicista posztok Túlságosan bő egyenruhájában szinte játékkatonának látszik. A férfinak nincs annyi ereje, hogy fölemelje a vizesvödröt; a hóban vonszolja előre a fülénél fogva, a víz ki-kiloccsan, és furcsa jégábrákkal rajzolja ki megtett útját. Feltűnik, hogy a férfi dühös, már-már kihívó pillantással méregeti a rendőrt. Végül elereszti a vödröt, és térdre rogy. Minden ereje elfogyott. 64
