Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Rabinowich, Julya: Hasábfej
Kinyújtom a kezem, és engedelmesen belenyúlok a dobozba. A bonbonok össze vannak ragadva, és kemények, mint az őskőzet.- Úgy, most jó - mormolja Muszja, aki nagyon elégedettnek látszik. - És most ülj ide mellém. Két cukorkát tehetetlenül görgetek egyik kezemből a másikba.- Ülj le! - rikácsolja megint. Közeledem fekhelye felé, és megállók előtte. A savanykás, púderre emlékeztető szag intenzívebbé válik. Szeretném valakinek a szíves üdvözletét átadni - kezdem.- Ülj le! - ismétli meg, most sokkal halkabban, és letelepszem az ágy szélére.- Laura üdvözli. Az anyám.- Jól van - suttogja, és azon nyomban elalszik. A kristálydoboz kicsúszik az ujjai közül. Visszateszem az éjjeliszekrényére, amely mindenféle üvegcsékkel van telirakva. Lenka felsóhajt, és tehetetlenül megvonja a vállát. A vízforraló a távoli konyhában olyan hangosan sípol, hogy még itt benn is halljuk.- Elzárhatom? - kiabál Ljuba a folyosóról.- Most már öt éve, hogy ápolom - suttogja Lenka. - Nincs senkije. És aztán... később... megkapom a szobáját. így egyeztünk meg. Még mindig bizalmatlan.- De hát, Lenka, én nem vagyok a rokona - csúszik ki a számon.- És a szobája se kell nekem. Csak viszont akartam látni mindezt, érted? Szeme kitágul, kikerekedik, mielőtt összeszűkül.- Ki vagy te? - támad rám. - Ki vagy te, hogy tudod, ki lakik itt, és hogy hívnak engem?- Lenka - mondom, és hirtelen úgy érzem, hogy a könnyeim, amelyek a temetőben elapadtak, most megmozdulnak a bensőmben. - Lenka, hiszen mi itt játszottunk, Senyával együtt. Biztosan emlékszel még rá.- Mi lesz a vízforralóval? - kiabál be Ljuba, mire Muszja nyugtalanul megmozdul a párnáin.- Elenának hívnak - csattan fel Lenka. - És Jevgenyijt már tíz éve nem láttam, és nem is szeretném, hogy bármi közöm legyen hozzá. Most pedig ki innen! Megfordulok és kimegyek. Előttem a lakásajtónk, zárva. Felemelem a kezem, és lenyomom a bronzkilincset, hagyja magát, az ajtó nincs bezárva, és kinyílik. A résen át látom a kandallónkat, a márványlapokat, az üres lyukat a falon, és a borzalmas tapétát körös-körül. A parketta sötétbarna színűre van átfestve. Nagy asztal a kandalló nyílása és az ajtó között, mögötte egy idősebb, kártyát vető nő rémült arca.- Becsukni! - ordítja. - Ez már negyedszer fordul elő ezen a héten! Legalább kopoghatnátok, a fene egye meg - Lenka, de tényleg!- Nem hozzám tartozik! - fuvolázza Lenka rögtön, miközben az orrom előtt bevágja az ajtót, és tompa csattanással eltűnik előlem a gyermekkorom. 47
