Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - D. Magyari Imre: A magyarországi cigány irodalom (hiánya) a reprezentatív irodalomtörténetekben
Béládi következő mondata így hangzik: „Az elbeszélés és regény nemcsak mese, cselekmény, fikció akar lenni, hanem életszemléleti, életfilozófiai tanújeladás; közvetlenül vagy közvetve: világnézeti állásfoglalás, filozofálás az életről és az emberről." Az új próza egyik további jellemzője pedig, hogy (535. o.) „szűkíti vizsgálódási körét: a kisebb közösségek, csoportok, értelmiségiek, főként pedig a család életét igyekszik új élményhitelességgel, aprólékos pontossággal, egyúttal azonban általánosítható tanulságok leszűrésére is alkalmas módon ábrázolni. Az emberi élet hagyományos alapértékeinek megnőtt a becse..." Szó nincs a Karinthy Ferenc emlegette zsákutcáról (mely véleményével nem állt egyedül), sőt Béládi szerint (541) ,,[a]z elbeszélés szubjektivizálásának, modernizálásának irányzatát szükségesnek, előrevivőnek kell tartanunk..." - e megállapításhoz szintén merészség szükségeltetett. Tegyük hozzá: Béládi Miklós Helyzetképében nem említ cigány szerzőket, pedig akkor már - a prózánál maradva - megjelent a Füstös képek (1975), a Kányák (1978). A Gintli-féle irodalomtörténetben Schein Gábor - évtizedek távlatából visszatekintve- tárgyilagosan és bölcsen (s Béládival korántsem ellenkezőn) már így ír (942-943): „Ha a »prózafordulattal« kapcsolatban rendszeresen emlegetett nyolc-tíz szerző műveinél a regénytermés szélesebb merítését vizsgáljuk, inkább egyfajta poétikai szétfejlődésről beszélhetünk." Ennek jegyében olvashatunk a hetvenes és nyolcvanas évek prózájáról egyrészt „A realista prózahagyomány továbbélése és megújulása", másrészt „A szövegszerűség változatai" cím alatt, a két, s egyáltalán nem homogén csoport közt nem téve értékkülönbséget. A „realista" és „szövegszerű", s egymástól e pontatlan kategóriákon belül is igencsak különböző alkotásokat magam semmiképp sem állítanám szembe egymással, minden poétikai, szemléleti eltérésük mellett sok, netán rejtettebb kapcsolat is akad köztük. Talán nem tévedek, ha a Termelési regényben Mikszáth Kálmán felbukkanását hommage-mk is tekintem. S egyáltalán: az esztétikai minőség - amit persze lehet nem megérezni, de sokkal jobb mégis észrevenni - mindenképp összekapcsol műveket. S e minőség nem a mű ilyetén vagy olyatán hovatartozásától függ. A lírában ugyanígy megvan a folytonosság, például az Újholdé. Schein Gábor A nyelvi tudat és hagyományértelmezés alapjainak átalakulása című fejezetben tárgyalja Orbán Ottót, akinek, többek közt, A mesterségről című virtuóz, egyszerre játékos és nagyon is komoly 1984-es kötete mutatja, milyen erősen kötődött a „hagyományhoz": a legkülönbözőbb elődökhöz. A művészet egyetlen szőttes. Mondható persze, s nem jogtalanul, hogy a színen megjelenő cigány alkotók, elsősorban a költők, a megalkotott, felvállalt lírai énen át ahhoz a költőszerephez kapcsolódtak, ami épp akkor vált időszerűtlenné, kiüresedetté: a vátesz szerepéhez, mint a reformkor, a századelő, a népi irodalom több alkotója. De nagyon is érthető, ha a cigány szerzők szűkebb közösségük szószólójának érezték magukat, annak képviselőjeként léptek fel- hisz azok voltak. Egy problémássá vált vagy akár idejétmúlt költőszerep számukra nagyon is vonzónak tűnt, s elődeiket, példaképeiket e szerep felvállalóiban találták meg. Bari Károly első kötetében (1970) Petőfit és Radnótit idézi meg, s Táltosfiúnak látja önmagát (Nagy László ugyanekkor már „versben bujdosó haramiá”-nak), Osztojkán Béla indulásakor (Halak a fekete citerában, 1981) Adyt és József Attilát idézi, Kovács József a Fekete korall című antológiában (1981) Nagy Lászlót: „nincsen nála különb / hites fejedelem", másutt Illyést, „szellemünk nagyfejedelmé"-t (Illyés fotográfiája). Voltak, akiknél a jövőbe vetett problémában remény is hangot kapott, így Choli Daróczi József erősen József Attila-i hangütésű Cigány munkásnójében: „Karjában még sutit a mozdulat -, / félelméhez idomul a gép - / tenyerén új dalt csettint a fém." 101
