Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Lengyel András: "Európa utolsó nomádjai" : A cigány nép Tömörkény írásaiban

az ajtón a hetedik fajta. IIA sátoros cigány, egyenruhában," (6: 245.). Tömörkényt ő, a „nomád katona" érdekli, figyelme rá összpontosul. Miért? „A mostani harcokban tapasztaltak után ezeknek a nomádoknak némely részét más szemmel nézhetjük, mint eddig. Láthatta, aki akarta, hogy miként vánszorgott utcáinkon át a maga faluszéli putrijába, nagy szellős sátorába ez a hindu [...], hogy ment boton, ment félmankón, mint ama nagy harcokból jött sebes ember, s a hóban lábalván utána a mezítlábas, félmeztelen rajkók, boldogok voltak, ha foghatták a kopott, szürke, a bornyú nyalása folytán a háton barnárafeketült rongyos katonaköpönyegét." (6: 245.) A katonává lett cigány ember tehát osztozik a közös sorsban, a közös megpróbáltatásokban, s ez, jól érzékelhetően, Tömörkény értékrendjében lényeges elem.

S aligha lényegtelen az is, hogy miként írja le, miként láttatja a „nomád katonát" a rajz. „Bejön a beduin az új szürke ruhában, a vastag posztójú szürke köpönyegben. Most nem valami szigorú előírás a gombok fényesre pucolása, de a cigányé valamennyi fénylik [...]. Van ugyan olyan szerb, amelyik éppen olyan füstösképű, mint a cigány, de azért a rom-of mégis csak föl lehet ismerni a szürke öltönyben is, mert vele van a felesége. Szép barna asszony, tarka-barka ruhában, ahogy már a sátorosok öltözködni szoktak. Mindketten módfelett büszkék, hogy ilyen helyen megjelenhetnek. Az asszony olyan mosolygó örömmel néz az embere arcába, mint a tükörbe, melyből a tulajdon szépsége nevet rá vissza." (6: 245.) Ez a leírás több szempontból is figyelemre méltó. Mai szemmel föltűnő például a közlés, de alighanem hiteles, hogy a kocsmában egyenrangúként való megjelenés új fejlemény volt, olyan fejlemény, amely büszkeséget vált ki az ebből a lehetőségből addig kizárt cigány katonából. Az addig érvényesülő elkülönítés, társadalmi szakadék indirekt elismerése ez. De lényeges elem az is, hogy ez az igazán apró, de az érintett számára mégis oly fontos egyenrangúsodás önérzetet, önbecsülést ad. Az egész rajz voltaképpen nem is más, mint ennek az önérzetet adó, „jelentéktelensége" ellenére is lényegileg új helyzetnek a bemutatása. Annak megjelenítése, leírása, ahogy a cigány katona és felesége beilleszkedik ebbe az új helyzetbe: „Az asszony képén mondhatatlan szeretet, bámulat és csodálat van az ő szépruhás, csillogógombú hőse iránt. Áthajol hozzá, az új sárga szíjat, a fényes címert simogatja a derekán. Néha szólnak egy-egy szót az ő kevert és kavart érthetetlen nyelvükön, amiben van cigány, rác, román és isten tudja csak, hogy még miféle. A pálinkához nem igen nyúlnak, látszik, hogy azt inkább helypénz gyanánt vették, hogy ilyen úri helyre juthassanak, ahol még sohasem voltak." (6: 246.) S hogy mi adja ennek az önérzet-erősödésnek az alapját, az önmagában is társadalomtörténeti jelzésként értelmezhető: „A rom és a májko végtelenül büszkék egymásra. Egy sváb fehér széket adott az asszonynak, egy rác gyufaskatulyát nyújtott a korotáró felé, egy magyar fehér testvérének nevezte a korotárót. Hát nem érdemes katonának lenni Fran Joszip alatt?" (6: 246.) Ez már, ha csak egy speciális szituációban is, s csupán alkalmilag, de már az el- és befogadás metakommunikációjának leírása.

Az ugyancsak 1915-ben született Cigányok asszonya című tárca a lókupec cigányok életéből vett „életkép", egy vásári szituáció rajza. A szociografikus leírás itt is megjelenik. Magából a rajzból kiderül, a lókupec cigányok számára kunjunktúrát hozott a háború. „...a lókupec cigányokra még aligha járt olyan jó világ, mint mostanában. Az alkalmas lónak úgy fölment az ára, hogy az csoda, s még az öregje, hitványabbja is érték, mert kevés van belőle. A mindenféle üstfoltozó, kártyavető, teknőcsináló, tenyérből jövendölő cigányság nem is ért ehhez a mesterséghez, a lócsiszár-cigány külön kaszt a barna faj társadalmában. Ezek a lóhoz értők előkelőbbek, formásak, lábhozálló hetyke csizmát és bársonyszőrű kalapot viselnek, a szakállukat nem eresztik meg a hindu maharadzsák szokása szerint, hanem csak vékony pakompartot hagynak a képükön [...], s lehet, hogy a lószedő katonatisztektől tanulták el a régi időkben." (6: 371.) A sikeres üzletet megünneplő, sátoros kocsi körül csoportosuló társaság leírása színes és érdekes, szociográfiai-néprajzi „adalék". De a Cigányok asszonyé ban nem ez az igazán érdekes, hanem az,

76