Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 9. szám - Ferdinandy György: Donna Blankita

Esténként például betértem Don Juliéhoz, egy régi baráthoz, aki a közelben lakott. Megittunk két-három pohárka chilei bort. Mire hazaértem, a legénylakásban, ahol elszállásoltam őket, már aludt a két francia gyerek.

Hamar véget ért ez a nyár. Úgy tűnt: visszatérnek a régi, szép idők. Mi ketten bejártunk az egyetemre, anyósom féltékenyen őrizte a fiamat. A három hónapból három év lett: ilyen csodákra képes egy fanatikus, mindenre elszánt szeretet.

Velünk keveset törődött. Kezelésre Hófehérke vitte, én csak az autóig kísértem őt, mert járni már nehezen tudott. A főzésről még így se szokott le. Az utolsó napig, hogy úgy mondjam, a konyhában lakott.

X- * *

A kisfiú Blankita mellett aludt. Nem is engedte bejönni hozzánk, a gyerekek nem jártak be a szüleikhez, nehogy, mit tudom én, ez is a kubai polgárcsaládok szokásai közé tartozott. Jobb is volt így: fiatalkoromban én is minden éjjel pucérra vetkőztettem az asszonyomat.

De aznap reggel kinyílt az ajtó, és megrázott a fiam: - Tita alszik! - súgta a fülembe.

Valóban aludt. Kómába aludta magát. Amikor elvitték a mentők, éppen előbukott a pálmafák sorfalából a nap.

Még tíz napig élt. Nem adta meg egykönnyen magát. - Beszéljen hozzá! - biztatott az orvos, aki azt hitte, hogy a haldokló fia vagyok.

Titának megugrott a pulzusa, valahányszor a gyerekről meséltem. Nyilván jól értette minden szavamat. A szemét nem nyitotta ki, volt időm megfigyelni. Szép, komoly arca volt, magas, sima homloka. Akárcsak az a másik arc: nagyanyácskám. Tízéves voltam, amikor utoljára láttam. Belövést kapott a ház, és ő egész éjjel egyedül sírt, jajgatott a romok alatt.

Apósom sírját nem könnyű megtalálni. Lehet, hogy annak idején nem koporsóba temették a hontalanokat. Most egy faládikóba szedtük a néhány csontot, ami a kis ügyvédből maradt.

A papírokkal sokáig elvacakoltak a hivatalnokok. Újra meg kellett nyitni Tita sírját. Nem jó dombon... A gödröt már elöntötte a talajvíz, anyósom koporsója némán úszott odalent, a sötétben. Most ráhelyeztük a faládikót, és a sírásók másodszor is elvégezhették a dolgukat.

A lányom egyetlen szó nélkül nézte végig az újratemetést. Újra együtt voltak a szülei. O pedig itt, egy gödör szélén. Egy idegen férfi oldalán. Magányosan.

A temetőben évről évre be kellett fizetni az illetéket. Hófehérke nem szívesen jött velem. Én ellenőriztem, évről évre, hogy nem lopták-e le a sírról a márványlapot.

Ennyi az, amit az anyósomról tudok. A trópusi asszonyról, aki a maga módján megszeretett. És aki szegény nagyanyácskámra is hasonlított.

21