Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 9. szám - Ferdinandy György: Donna Blankita

Idős embereknél általában lassan alakul ki rákos daganat. Tita azonban nyilván későn szólt, nem akart apró-cseprő panaszokkal zavarni minket. Kifejlődött már minden szokványos áttét, amikor felfedezték, hogy mellrákja van.

Nem volt se nyugdíja, se betegbiztosítása. Szerencsére - szerencsére? - csak két-három hónapot adtak neki az orvosok. O azonban látni akarta az unokáját. Adott magának még hat hónapot.

Mert Hófehérke már - mondanom se kell - állapotos volt. Esténként betoltunk az egyetemre egy napról napra növekvő hegyes pocakot. De hát siettetni nem lehet ezeket a dolgokat.

Megvártam őt az órái után. Beültünk a Café Valenciába, ahol jó ismerősünk volt az argentin pincér és a kubai tulajdonos. Ha jól meggondolom, ez volt számunkra akkoriban az egyetlen nyugodt pillanat.

Hófehérke ilyenkor, a Café Valenciában mondta el nekem az életét. Nem volt hosszú történet: körülötte már mindenki meghalt a családban. A trópusiak hangos, de harmatgyenge emberek: nehezen viselik el a sorscsapásokat.

Először a nővére ment el, tizennyolc évesen. Utána apósommal, a kis ügyvéddel végzett az idegen. Amikor összekerültünk, a nemrég még jómódú polgárcsaládból csak az özvegyasszony maradt. Meg persze a lányom. Az, akit nem jó szeretni.

Emlékszem, én azokban az időkben csak Hófehérkét sajnáltam. A szülei iránt - úgy kell nekik, megérdemelték! - nem volt bennem semmi szánalom. Blankita úgy járt-kelt körülöttünk, mint egy szakácsnő. Mint egy háztartási alkalmazott.

A Szigeten népes kubai kolónia élt. Menekültek, akiket ide kergetett át a forradalom. O, Blankita azonban nem tartotta a korosztályával a kapcsolatot. Lehet persze, hogy ők sem akartak hallani róla. Megszedték magukat, zavarta őket a hozzájuk hasonló szegény rokon. Ha meg is fordultak nála, legfeljebb egy rojtos húszdollárost hagytak neki - stikában - a konyhaasztalon.

Úgy láttam, de ez is csak most jut eszembe, hogy talán egy kicsit rezignált, de végül is boldog asszony nevelte fel - mint mondani szoktam - a lányomat.

* * *

Mindent összevetve, szép idők voltak. Eseménytelenek. Házaséletünk első, és Tita, az anyósom utolsó évei. Amíg aztán hirtelen - egyik napról a másikra - elszakadtak a gátak.

Blankitát éppen műtötték, amikor megszületett a fiam. Ki a kórházból, ki a szülészetről, a két asszony - anya és lánya - karban adták az utasításokat. És mintha mindez nem lett volna elég, a két francia gyerekem is beállított. Őket a tengerpartra kellett nap mint nap kifurikáznom; ide, a Szigetre, napozni jönnek az északiak.

Hát csak így. Engem vádoltak ők is. Irigyelhettem a szülészet előtt szobrozó fiatal apákat, akik szalmaszálon szívogatták a mézédes kaszinórumot.

No mindegy, elmúlt ez is. Nem maradt csak egy makacs emlék: a vád, hogy megbízhatatlan férj és rossz apa vagyok. Egyszer mondtam valamit a lányának, ez itt a nóta harmadik sora. Hogy mit, azt ha megölnének se tudnám felidézni. De ezek után talán érthető, hogy néha nem türtőztetem magam.

20