Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Bartha Ákos - Szilágyi Zsolt: Történelmi tapasztalat mint mentális valóság: A történelemoktatás és a történetírás néhány kérdése a személyes emlékezet tükrében

A burokból való végleges kiszakadás ennél azért korábban, legkésőbb a téglagyárba vonuláskor megtörtént. Az emlékező perspektívában itt már nyoma sincs a megértő debreceni barátoknak, a befogadó szellemiségű tanároknak: „Hajtottak minket az úttesten, a járdán pedig bámészkodtak az emberek. Csönd volt, de úgy éreztem, hogy megelégedetten nézett bennünket Debrecen város lakossága." Ez az a pont, ahol végképp nem függetlenítheti magát (66 évvel később nyilatkozó) alanyunk a következő napok tragikus történéseitől, komplett családjának meggyilkolásától. Mindez szakmai kérdéseket is felvet. A történész örökös rekonstruálási igyekvése ugyanis itt felmondja a szolgálatot. El kell fogadni korlátáinkat, mert ezen a ponton túl tényleg csupán különböző narratívák vannak, a kimért, vegytiszta igazság immáron megismerhetetlen. Merthogy: ki fogja bizonyíthatóan bemutatni és milyen források alapján azt az egyébként valóban kardinális kérdést, hogy mi járt a debreceni lakosság (különböző rétegeinek) fejében a zsidóság (ekkor még számukra sem feltétlenül egyértelmű) sorsának láttán?

Alapgondolatunkhoz visszatérve, a deportálással Fahidi Éva első „(kvázi)keresztény-kö- zéposztálybeli" identitásmodellje megbukott, és ezzel az asszimiláció kísérlete is zátonyra futott. Két lehetőség nyílt ekkor számára (sorstársaihoz hasonlóan). A napfény íze című film hőse mintázza az egyik utat, aki (bár csak 1956 után) visszazsidósítja ötven éve átmagyarosított nevét.20 Ennek a mintának végpontja a „alijázás", vagyis a Közel-Keletre való visszatelepülés. A vissza a gyökerekhez elvén túl azonban a kor politikai hangulata, az eddig vallott polgári erények (és az egész Horthy-kurzus) 180 fokos ellentéte, a kommunizmus is kiutat jelenthetett. Bár ezt a bizakodást alanyunk ma már jóindulatú öniróniával szemléli, fontos látni és láttatni (főként az oktatásban!) az új hit őszinte vállalását: „1945 után nagyon lelkes kommunista lettem, mert hisz' a kommunizmusban ez a lényeg, hogy szüntessük meg az osztálykülönbséget, minden ember egyforma, hurrá! Én azt hittem, hogy megváltom a világot, most rendet csinálunk, felépítjük az új Magyarországot, ahol minden ember egyforma, mindenkinek egyforma jogai vannak. Mi lesz itt, emberek! Én akkor életem egyik legboldogabb korszakát éltem."

Nem tartott sokáig. Az 1948-ra kiépülő kommunista diktatúra a holokauszt borzalmainak távlatából is elviselhetetlen és vállalhatatlan volt: „1947-48-ban jön velem szembe Debrecenben Fürst Matyi bácsi, lóg az orra áfáidig. »Matyi bácsi, mi baj van?« »Hát én úgy gondoltam, hogy nem várom meg, míg kitelepítenek, hanem kiköltözöm.« És ez valami rettenetes volt! Ugyanis, abban a másodpercben rájöttem arra, hogyha az én apám meg az én anyám él, akkor én most költözöm, vagy megvárom, amíg költöztetnek." A személyiség jószerivel meg sem tudta kísérelni a család elvesztése miatti gyászmunkát, máris újabb traumatikus élménnyel lett terhelt.21 Az újabb - immáron önként vállalt - burok is szétrepedt. Érdemes ehelyütt (búcsúzásképp) kicsit hosszabban idézni alanyunk folytatódó monológját, de nem csak itt, tanórán is! Alábbi gondolatai ugyanis kulcsfontosságúak a 20. századi - roppant különböző gyökerű és jellegű, ám a kirekesztő attitűdben nagyon is hasonló - totalitárius rezsimek megismertetésében:

„Nem tudom kellő szavakkal ecsetelni, hogy ne legyen komikus: összedőlt a világom - akkor utoljára. Ugyanis azóta már semmiféle illúzióm nincs. Tehát az én számomra [a kommunizmus] az utolsó szalmaszál volt, amibe kapaszkodni tudtam, minekutána végigcsináltam Auschwitzot, elvesztettem a szüléimét, elvesztettem a hitemet, mindent elvesztettem. És ahogy ott álltam szemben Matyi bácsival, elvesztettem a hitemet ebben a szép, új Magyarországban is! Ugyanis annak a szegénynek,

20 A napfény íze, 1999, rendezte: Szabó István.

21 A sikertelen gyászmunka melankóliába való fordulásának egyik legeklatánsabb példája Németh László regénye: Németh László: Gyász. Franklin, Bp., 1935. A traumaelmélet műelemzési modelljét adva a jelenség személyiségre gyakorolt hatásának bemutatásához: Takács Miklós: Trauma és irodalom viszonya Cseres Tibor Hideg napok című regényében. In: Bitskey István - Imre László, szerk.: Tanulmányok a XX. századi irodalom köréből. (Studia Litteraria XLVII: A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének Kiadványa) Debrecen, 2009, 112-119.

231