Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kovai Melinda: "Számlálatlan forró csókkal": Állambiztonsági megfigyelés a Kádár-korszak pszichiátriai kórrajzain

„doxasmatikus sphera" része. Nem kapcsolódik sem a pártapparátushoz, sem valamiféle közös valósághoz, de a kórrajz alapján M. Gábor érzelmeihez, vágyaihoz, félelmeihez vagy életeseményeihez sem. Az államvédelmi megfigyelés e módja tünetként nem lehet sem a privát, sem a nyilvános szféra része: a pszichiátria a „doxazmatikus szférába" utalja, amely kívül esik a common sense és a normalitás határán, így „kezelhetővé" és szankcionálhatóvá válik.

Az 1955-ös megfigyelés „férfiasságáról" az idézett megjegyzésen kívül, amely ezt tényként közli, nincs egyéb adatunk. M. Gábor állításaiból kiindulva tehát annyit tudunk, hogy az államhatalom egyszerre gépi és maszkulin, ebben a két minőségében hatol be M. Gábor magánéletébe. Ha a végeredményt nézzük, M. Gábor privát szférája szinte teljes mértékben felszámolódik, a „totális férfi" megfigyelő uralma alatt áll: felesége az államé lesz („elgépie- sedik"), M. Gábor „függetlenségét" pedig éppen az biztosítja, ami felkeltette az államvédelem érdeklődését, „tehetségének titkos receptje", amely még az államvédelemnek is kizárólag a filmvásznon mutathatja meg magát. Akárhogy is nézzük, M. Gábor filmrendezőként kizárólag az állam tekintetében létezik, az állam tekintetét pedig azért vonzza, mert filmrendezőnek „tekinthető". A „rivális" állam-férfi M. Gábor tehetsége után kutat úgy, hogy felszámolja M. Gábor privát szféráját, holott csak akkor pillanthatná meg, amit keres, ha a filmrendezőnek lenne magánélete, amit legálisan „vetíthetne" a nyilvánosság elé.

Ekkor, 1955-ben, M. Gábor a Pártnak ír levelet, amelyben beismeri tehetetlenségét a férfi-államvédelem-apparátussal szemben. A politikai hatalom, a levél szerint, tiltja a művészi megnyilvánulást, a művész személye azonban továbbra is fenntartja az apparátus és a „férfi hang" érdeklődését, M. Gábor, feleségével ellentétben, így kizárólag az államvédelem „férfi hangja" által jut „nézőközönséghez". A felháborodott panaszlevél tehát M. Gábor privát szférájának védelmében íródott, a hatalomapparátus a szexualitásba és az alkotás folyamatába avatkozik bele, mindkét területet úgy manipulálja, hogy maga az apparátus került a „Másik" - a feleség és a nézőközönség - helyére. A rendelkezésünkre álló adatok alapján a pszichiátria éppen ezt a „Másikat" vonja kétségbe, M. Gábor élményeit tünetként nem kapcsolja sem a hatalomhoz, sem a páciens vágyaihoz-félelmeihez. Az „érzékcsalódások" és a „doxazmatikus szféra" a pszichiátria értelmezésében a Másik hiányaként (önkényesség, értelmetlenség) diagnosztizálható.

M. Gábornak van elképzelése arról, hogyan kéne ideális esetben működnie az államapparátusnak, ahogy ő maga fogalmaz, egy valóban szocialista társadalomban „az apparátus tapintatos semlegességével az alkotó ember életének és munkájának megkönnyítéséért van Miután ez a Rákosi-korszak Magyarországán M. Gábor szerint nem így van, 1955 végén a levelében részletezett okok miatt kilépett a Pártból, és feltehetően ugyancsak a levélben részletezett okok miatt 1956 márciusában „belépett" az idegklinika zárt osztályára, ahonnan hat hónapi kezelést követően „nagymértékben javult" állapotban távozott.

A sorsüldözött szerelmesek

A kórrajz egyéb csatolmányai és az 1963-as orvosi kezelés dokumentumai szerint tehát M. Gábor és az államvédelem kapcsolata folytatódott, párton kívüli, munka nélküli filmrendezőként továbbra is a politikai rendőrség célszemélye. 1963-ban viszont nem szenvedése vagy „politikai üldöztetése" hozza M. Gábort a Lipótmezőre, hanem mentőautó, akarata ellenére, rendőrségi kísérettel. A „beteg" ekkor elvált férfi, saját elbeszélése alapján boldog vőlegény, menyasszonya a politikai rendőrség egyik dolgozója - a kórlap borítóján „legközelebbi hozzátartozóként" megnevezett özv. Kreybich Miklósné, a csatolt levelek és az exploráció szerint lánykori nevén Goldberger Gizella. A „bizonyítékok" alapján a különös pár a kórrajz kelet169