Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kovai Melinda: "Számlálatlan forró csókkal": Állambiztonsági megfigyelés a Kádár-korszak pszichiátriai kórrajzain

azonban a pszichiátriai értelemben vett tünet éppen úgy özv. Kreybich Miklósné rendőrnő egzisztenciájával kapcsolatos, ahogyan maga az állambiztonsági megfigyelés ténye, a kórrajz egy olyan paradox helyzetet dokumentál, ahol, a nézőponttól függően:

1. M. Gábor elbeszélése alapján özv. Kreybich Miklósné, az állambiztonság hálózati személye dekonspirálja magát, státusát és személyazonosságát elárulja M. Gábor megfi- gyeltnek;

2. M. Gábor dekonspirálja özv. Kreybich Miklósnét, az orvosoknak elárulja megfigyelője személyazonosságát és egyúttal megfigyeltetése tényét;

3. az orvosok az „állambiztonság" (és a páciens) szándékával ellentétben meg akarják szüntetni az állambiztonsági megfigyelő-megfigyelt viszonyt;

4. az orvosok az állambiztonsági megfigyelés M. Gábor által elmesélt módját irreálisnak, betegség tünetének tartják - így az államvédelem rendőrnőjétől elvitatják a valódiság státusát, a páciens és „özv. Kreybich Miklósné" viszonyát nem megfigyelő-megfigyelt, nem szerelmi és nem ügynök-célszemély kapcsolatként definiálják, hanem pszichózisként;

5. az elzárás és a kényszergyógykezelés aktusával az állambiztonsági megfigyelés és az élettársi kapcsolat M. Gábor esetében norma(litás) sértővé válik, és ekként szankcionált.

Az alábbiakban ezt az összetett „helyzetet" rekonstruálom a kórrajz alapján: M. Gábor esete során miféle viszonyba kerül a páciens, az állambiztonság és a pszichiátria, milyen jelentést vagy jelentéseket kap az állambiztonsági megfigyelés, milyen következményekkel jár az az orvos-beteg kapcsolat, ahol a kezelés az „állambiztonsági megfigyelés" idézőjeles vagy idézőjelek nélküli (valóságosnak észlelt) mivoltára irányul.

„Előzmény és rendőri jelentés környezettanulmány után..."

Ahogy tehát a fenti tisztiorvosi jelentésben olvashatjuk, M. Gábor az elvált feleség, az ideggondozó védőnője és a házfelügyelőnő „feljelentése" nyomán, hatósági úton kerül a Lipótmezőre, a jelentés szerint azért, mert bizonyíthatóan „schizophreniában szenved", noha M. Gábor nem számol be szenvedésről, s úgy tűnik, nem kért sem orvosi, sem egyéb segítséget. A zárt intézeti kezeléshez szükséges „schizophrenia" bizonyítékait egy nyomozáshoz hasonló eljárás során szerzi be a pszichiátria. Az elvált feleség „jelenti" az esetet a kerületi tanács tisztiorvosánál, a hatóság utánanéz, állt-e a leendő páciens korábban is zárt intézeti kezelés alatt, rendőri környezettanulmány készül, a kor szokásai szerint a házmester is informálódik, majd jelenti megfigyeléseit a tisztiorvosnak, végül az orvosok és a rendőrség a bizonyítékok alapján betörnek M. Gábor lakására és a pszichiátriai osztályra szállítják. A beszállításhoz szükséges „bizonyíték" M. Gábor korábbi pszichiátriai kezelése és diagnózisa, valamint az a tény, hogy nem fogad látogatókat, nem nyit ajtót sem a volt feleségnek, sem a házmesternek és a védőnőnek, továbbá a házfelügyelőnő szerint éjjel hangosan zörög, kopog. M. Gábor tehát „szkizofrén"-ként válik a pszichiátriai megfigyelés célszemélyévé. E kórrajzban leírt esetben a pszichiátria a (politikai) rendőrséghez hasonló módon működik: a leendő pácienst tudta és beleegyezése nélkül megfigyelteti, tünetértékű „bizonyítékok" után nyomoz, majd a megfigyeltet akarata ellenére elzárja, és annak ellenére, hogy az nem számol be szenvedésről, kezelésben részesíti.

Ez az analógia a rendőrség és a pszichiátria között az elemzés nézőpontjából bár kézenfekvő, mégis önkényes: a kórrajz szövege szerint M. Gábor ugyan nem tartja magát betegnek, kéri, hogy engedjék haza, de nem tiltakozik a kezelés ellen, a kórrajz semmilyen módon nem tematizálja a pszichiátria és a rendőrség analóg működésmódját. Mindemellett azonban a pszichiátria, úgy tűnik, a rendőrséghez hasonlóan jogosult arra, hogy indokolt esetben megsértse az egyén privát szférájának határait: tudta nélkül megfigyelje, betörjön

164