Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Kovai Melinda: "Számlálatlan forró csókkal": Állambiztonsági megfigyelés a Kádár-korszak pszichiátriai kórrajzain
A fenti megállapítások közhelynek tűnnek, a pszichiátriai kórrajzok kapcsán mégis szükségesnek éreztem leírni őket mint jól ismert játékszabályokat. Jelen esetben ugyanis a megfigyelés két olyan gyakorlata találkozik - az állambiztonság és a pszichiátria amelyek legitimációja állandóan megkérdőjelezett. Az állambiztonsági megfigyelés esetében valós és fiktív történetek (filmek, regények) sokasága kérdez rá arra, hogy hol húzódnak az államérdek és a magánérdek határai. Ezekhez a történetekhez nem is kell feltétlenül diktatórikus környezet. A polgári demokráciákban az állambiztonság ügynöke, Nádas Péter szavaival az „erkölcsből felmentett", az a különös figura, aki állami megbízatásánál fogva legitim módon sérthet privát és közszférát egyaránt. Tevékenysége „hivatalos igazolás" nélkül morálisan megkérdőjelezhető lenne. A pszichiátria esetében, anélkül, hogy itt részletesen kifejteném e tudás-gyakorlat legitimációját megkérdőjelező tudományos és népszerű irodalom érveit, csak két területre utalnék, a hatósági elmeszakértelemre és a kényszergyógykezelés gyakorlatára. A pszichiátria (orvos)tudományosságának és hatáskörének kérdése e gyakorlatokban éppen a köz/magán terrénumainak sérelme kapcsán merül föl. A hatósági elmeszakértelem a személy közéleti kompetenciáját (ún. cselekvő- képességét) kérdőjelezi meg, a kényszergyógykezelés pedig a magánszféra határait. Az államvédelem és pszichiátria esetében egyaránt működnek azok az ideológiák, amelyek e gyakorlatokat a közre hivatkozva igazolhatóvá teszik. Az állam esetében ez az alkotmányosság, a pszichiátria esetében pedig az orvostudományi objektivitás normája. Az illegitim határsértések esetén az államot többnyire diktatórikus működéssel vádolják, a pszichiátria esetében pedig az eljárás tudományosságát kérdőjelezik meg. Az állambiztonság és a pszichiátria találkozása már önmagában problematikus, mert eleve magában hordja a diktatórikusság, illetve a tudománytalanság vádjának lehetőségét. Örök kérdés, hogy egy orvos, ha az állambiztonság szolgálatában áll, vajon lehet-e „erkölcsből felmentett"; az pedig még csak nem is kérdéses - az orvostudomány részéről legalábbis -, hogy az állambiztonságnak nincs keresnivalója a pszichiátriai tudás területén, politikai vagy államvédelmi szempontok nem kaphatnak szerepet az orvosi gyakorlatban. Esetünkben az állambiztonság és a pszichiátria a Kádár-korszakban találkozik: ott, ahol az utókor az ügynököt látja kulcsfigurának és az állambiztonsági megfigyelésben fedezi fel a diktatúra működésének modelljét. Az 1957 és 1964 között keletkezett politikai tartalmú kórrajzokkal kapcsolatban mégis erős túlzás lenne azt állítani, hogy az államvédelem ügynöke, vagy maga az államvédelem a főszereplő. A politikai célú, vagy egyéb megfigyelés motívuma sok kórrajzban megjelenik - például a pácienseket kémek üldözik, vagy környezetük őket tekinti kémnek. A civil vagy hivatásos ügynökök, a beszervezés, vagy az állambiztonság működésmódja azonban csak néhány esetben válik központi tartalommá, és olykor nem lehet, vagy értelmetlen elkülöníteni ezeket a motívumokat a korszak más jellegzetes politikai tartalmaitól (pl. 1956-tól, vagy a Rákosi-korszakot idéző „kémhistóriáktól"). Az OPNI kórrajzain tehát a Kádár-korszak kezdetén - 1957 és 1964 között - az ügynök nem kulcsfigura. Lehetséges, hogy a „civil" ügynökök tematikája később, 1964 után került nagy számban a pszichiátria (az OPNI) látóterébe, de az is lehetséges, hogy valamilyen okból az állambiztonsági megfigyelés nem lett a korszak jellegzetes pszichiátriai témája. Miután az „ügynökhiány" jelenségét nem tudom megmagyarázni, meg kell elégednünk azokkal a kórrajzokkal, amelyek a témában rendelkezésünkre állnak. A kisszámú eset azonban nem könnyíti meg az elemzést, a pszichiátria és a politika problematikus viszonya, az ügynök-megfigyelés tematika és a Kádár-korszak kapcsán felmerülő problémák megjelennek a kórrajzokon is. Az utókor szemszögéből a diktatúrák állambiztonsági hatósága illegitim, mert az apparátus nem a köz, hanem ellenkezőleg, egy sötét diktatúra szolgálatában állt. Innen nézve az adott korszak titkosrendőrségének minden egyes intézkedése tiltott módon lépi át a 160
