Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kincses Károly: "Soha nem akartam innen elmenni, most se, és a jövőben sem. Amennyiben van jövő.": Reismann Marian (1911-1991)

futkározás nem volt, igaz, fotó se." Innen ismert már Marian története. Most megint 1945 után vagyunk.

„És egyik reggel kinyílt az ajtó, ott állt egy amerikai katona, ez volt Jancsi. Átmentünk Pestre, azonnal beléptem az akkor alakult MAFIRT-ba, amit Kovács István és a zeneszerző Gyöngy Pál vezettek. Azt hiszem, 1945 elején minden ember, aki életben maradt, rögtön kapott egy megbízatást, mert annyi tennivaló volt. A mostani Népszabadság épületében kaptunk - ketten voltunk - egy íróasztalnyi szobát. Nem volt meg egyik fényképezőgépem sem, valami ócska géppel dolgoztam. Az első feladat az volt, hogy az elvtársak részére igazolványképeket kellett készítenem."

Ez volt a magja a MAFIRT fotóosztályának, mely gyorsan bővült, s fokozatosan ellátta a Magyar Kommunista Párt teljes propaganda-, hír- és alkalmazott fotó-szükségletét. Kicsivel később fényképezte a hazahozott háborús bűnösöket, Szálasit, Bárdossyt, Bakyt, Endre Lászlót, Imrédyt... De Péter Gábort is, új egyenruhájában. Magyar és orosz nyelvű megbízólevele volt Budapest közellátási kormánybiztosától, hogy felvételeket készítsen az egész város területén az élelmiszer-behozatalról és -szétosztásról. 50 dollárért vett egy fekete Leicát, főleg ezzel fotózott ebben az időszakban. 1946 márciusáig dolgozott a MAFIRT-nál, kilépett, majd ismét folytatta iparát régi nevén, Foto Marianként. „Itt nem volt alkalmam speciális képzettségemet, a gyermekfotót használni és fejleszteni, miért is elbocsájtást kértem és kaptam, annál is inkább, mert a riporthoz - a MAFIRT-nál, mint politikai riporter dolgoztam - sem kellő gyakorlatom, sem képzettségem nem volt." Röviden ez riporteri pályája első jelentősebb szakaszának summázata. De a részletek cseppet sem érdektelenek. „A felszabadulás után derült ki, hogy Péter Gábor felesége a Szent István körút 15.-ben, a mellettem lévő lakásban levő ügyvédnek volt a titkárnője, pontosan ismert, tudta, kik járnak hozzám, s ez nyilván befolyásolta Péter Gábort, mert egyszer csak felhívott a MAFIRT-nál, hogy itt és itt, nem tudom mennyi nyersanyagot meg fényképezőgépet találtak, kérte, vegyem állami tulajdonba, vigyem a MAFIRT-ba. Azt hiszem, áprilisban hozták haza a háborús bűnösöket, akkor ismét hívott, de ez munkaköri kötelességem is volt." Simon Jolán és dr. Vadkerty ekképpen juttatták áttételesen géphez és anyaghoz a mindkettőben szűkölködő állami fotóscéget. Az így szerzett közelebbi ismeretséget használta föl aztán arra, hogy Péter Gábor engedélyével lemehessen a cellákba fényképezni a hazahozott háborús bűnösöket, s Szálasit kivitethesse Budapest romjaihoz. 1945-ben a lehetetlen is lehetséges volt, így ezt a kérést is teljesíthette a nagyhatalmú belügyér. Szálasi Budapest ostromát Kőszegen, majd Ausztriában töltötte, repülőgépen hozták haza, majd zárt rabomobilon vitték fogva tartásának helyére, ezért nem láthatta a rommá lőtt, ostromlott várost. Nem tudták szóra bírni se a fényképezés, se az újabb és újabb helyszínekre szállítás ideje alatt a nyilas vezért. Hallgatott végig, és gondolt, amit gondolt. Egyetlen mondatot válaszolt csak arra a kérdésre, hogy mit szól az elébe táruló szörnyű látványhoz, akkor ezt mondta: „így védték hős fiaim a városunkat." Mikor negyven évvel az eset után megkérdeztem Reismann Mariant, miért akarta, miért szervezte ezt a borzasztó városnézést, hiszen azt biztosra vettem, hogy nem a szenzációs fotók kedvéért tette ezt, csak annyit válaszolt: ez volt az én saját bosszúm mindazért, amit átéltünk miatta. Marian megegyezett a többi MAFIRT-os férfi fényképésszel, hogy neki ne kelljen kivégzéseket fényképezni. „Mert volt egy forródrót, hogyha valakit kivégeznek, akkor fotósnak ott kell lennie. És ezek rendszerint hajnalban voltak és én ebben nem óhajtottam részt venni."

„Jóformán nem volt olyan esemény, ahol ne fényképeztem volna 1945-46-ban. Hogy ezek a negatívok megvannak-e vagy sem, az a MAFIRT, illetve ma már az MTI dolga. Nagyon érdekes volt az első szabad május elseje. Összeszedték a megbízható embereket a vállalattól, a szocdemektől és a Szabad Néptől, és beosztottak mindnyájunkat. Két-három emlékművet kapott mindenki, ahol fényképeznie kellett. Én már az előző napokban fényképeztem a különböző plakátokat, bábukat, díszítményeket, s élénken emlékszem, hogy 1946-ban a Szabadság téren sikerült egy olyan képet csinálnom, amint éppen lehull a lepel a felszabadulási emlékműről. Még '45-ben volt az, hogy az

123