Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Dobos Marianne: Szibériai ballada

tisztelet következik. Tudta, hogy mire szól a válasz. Szusszantott egyet - nagy, kövér ember. Nagyon intelligens és alapjában véve emberséges, csak hát hatalom alatt állt. Vigyázni kellett az ő beosztásában. Hűséges, jó fiúnak mutatkoznia, mert Sztálinék hamar gyanút fogtak. A kényes pozíciókban lévő embertársaiknak és a haverjaiknak sem volt pardon, és bocsánat. Ez is benne volt a viselkedésében. Azonban, ha cáfolhatatlan logikával valamit előadott az ember, mindig, azt kell mondjam, igazat adott nekünk. Hát följött egy létrán az emelvényre - nem kis erőfeszítésébe került. A kis, vékony ezredes, a helyettes az már ott állt, harcra készen. Nem arra számítva, amit a főnök mondott.

— Ez az ezredes egy műveletlen alak. Nem tanult jogot. Voronyezsben jogot csak én tanultam - mutatott magára. Ezért értette félre a parancsokat. Kinek jut eszébe, hogy a Szovjetunióban ezt a nagy keresztény ünnepet ne lehessen megülni? Ezt már hallottuk tőle, és őszintén mondta, azt hiszem. Ugyanakkor valószínű, hogy ő adta a parancsot a bamba ezredesének, hogy a megünneplést valahogy torpedózza meg. Miközben azt is tudta, hogy a felesége és a két nagylánya egy erkélyt már kibérelt a délutáni istentiszteletre. Tehát sok mindent kellett neki egyeztetni. Gyorsan leteremtette az ezredest, majdnem megsajnáltam. Akkor megint elszólta magát, már benne volt a lendületben: - Én megparancsolom az önök lelkészének... Ránéztem. Ööö - folytatódott: - Megkérem, hogy az önöknél szokásosnak megfelelően, annyi és annyiféle istentiszteletet tartson, amennyit csak kell, amennyit szeretne. Megértettek, goszpodá? Tehát az urak. Hát olyan jobbról-bálról így is érthető, úgy is érthető morajlás kísérte, hogy megértették. Levonultak büszkén, nekem még visszaszólt, hogy a legkisebb nézeteltérés esetén neki üzenjek, ne ezeknek szóljak - és rámutatott az ezredesre, aki csak pislogott."

Voronyezs. A híres Don-kanyamál - ahol keletre kanyarodik a Don, a túlsó oldalán ott van Voronyezs városa. Megdöbbentő az emlékezése a továbbiakra: „Ott a hídon át, ahol vonattal hoztak tovább Kijevig, néhány dörzsölt öreg hadifogoly, aki harcolt azon a szakaszon és élve került még 1943 januárjában fogságba, majd véletlenül még élve maradt tizenkét éven át, a hazatérésünkig, kimutatott az ablakon:- Most figyeljetek, itt a fűzfabokrok - amik azóta nőttek - között látni lehet rohamsisakokat, csontvázakat, a volt lövészárkokra dőlve, és be nem temetve, mert sok évtized alatt sem temetődtek be maguktól. Mi eltemetgettük az orosz katonákat is, viszonzásul meg azt kaptuk, amit itt látunk. Egy jól kiépített lövészárok, ha nem temetik be, az évtized múltán is az marad. Lehetett látni jobbra is meg balra is, hat sorban egymás mögött a csontvázakat, rohamsisakokkal a fejen, vagy leperegve a sisakokat az árokba. Hát ennyire teljesítették azt a világviszonylatban kötelező, a nemzetközi hadi, harcászati előírások szerinti kötelességet, ami a harctéri események lehetőségeinek megfelel."

* * *

A hazaérkező hadifoglyok - azon a vonaton vagy kétezren voltak - azt vitatták, hol csókolják meg az édes anyaföldet. Letérdeljenek-e már a trianoni határnál... Nem tették. Azután meg már nem is tehették. Itthon, ahogyan a hazai ÁVÓ-sok felszálltak a vonatra, onnantól kezdve, honfitársaik gonoszabbul bántak velük, mint őreik a Szovjetunióban.

A Keleti pályaudvaron vagy nyolcvanukat rabszállító autóba tették. Az újabb rabságból 1953. október 22-én szabadult. Nem tudták megtörni. Nem törte meg a Mosonyi úti tolonc- házban a sok ütés-verés-rúgás, a többszöri, akár harminchat órás kurtavas. Soha nem írt alá semmit, soha nem mondott ki semmit, tiszta tudatállapotában, cselekvőképességének birtokában, ami nem volt színtiszta igazság. Nem kért kegyelmet, és nem kért amnesztiát. Azt kérjenek a bűnösök! Tőle meg kérjenek bocsánatot.

Nem volt ítélet, és nem volt minek az alapján szabad lábra helyezés. Szinte jártányi ereje sem volt, mikor 1953. október 22-én tábori lelkészi felszerelését és halott bajtársainak azo104