Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Baumann Tímea: "még ha száz évig élnék, akkor se menne ki a fejemből": A malenkij robot elbeszélése egy életútinterjúban
édesanyjukat: „Nincs itt nagy baj. Még egészen jól néz ki. "179 Az akkor hazaküldött képet Anna néni a mai napig őrzi, az interjú kapcsán is fontosnak tartotta, hogy mindenképpen megmutassa. Érdekes azonban, hogy a kép egy nagyobb kontextusban, nem önállóan jelenik meg. Anna néni ugyanis ezt a képet együtt őrzi más '40-es évekből származó fotókkal. Nem is csupán ezt a képet küldte utánam (az interjú alkalmával nem találta őket), hanem más korabeli fotókkal együtt. Ezeken a képeken ő, férje és gyermeke szerepelnek - a malenkij robot előtt és után. Ez a kontextus arra utal, hogy Anna néni életútjának integráns részeként tartja számon a Szovjetunióban töltött időszakot, mely az előtte és az utána történtekkel folyamatos narratívát alkot. A többi képet így is kommentálja: „Amikor még együtt voltunk"; „Amikor a férjem még katona volt" stb. 4.3.4. Egy drámai esemény elbeszélése: kórházban A munkatáborbeli élet elbeszélésében kiemelkedik egy drámai esemény, amely önálló státussal is rendelkezik a narratíván belül. Amint már korábban említettük, ez az egyetlen konkrét dátumokkal megjelenő történet - Anna néni elbeszéléséből pontosan tudhatjuk, hogy 1945. március 9-e és kb. május 16-a között tartózkodott a kórházban.180 „Március 8-án, nőnap. (...) Akkor este haza, de nekem már vacsora nem kellett. És akkor reggel, volt egy öreg bácsi, annak ilyen kisebb szánkója volt - avval szállították a betegeket a kórházba. (...) Hat hétig a kórházba. Május 9-én volt vége a háborúnak. És akkor utána még egy — egy hétig voltam bent. "181 Anna néninek pontos emlékképei vannak a betegség kezdetéről, a március 8-i napról is. Mind akkori tevékenységét, mind az időjárást pontosan fel tudja idézni, hiszen ezek hozzájárultak aznapi testi szenvedéseihez. „Március 8-án, nőnap. Azon a napon, akkor voltunk havat lapátolni. - És olyan magas volt a hó, mint itt a szoba. Oly. - Azt ki kellett vágni azt az utat, mert azt az utat kellett használni. És ugye mindig magasabbra dobni, mindig magasabbra dobni - a havat. És olyan hideg volt! És a nap sütött rá arra a hóra, és az szikrázott! És én olyan lázas lettem! Mer így kezdődött ez a- fejtífusz. - Olyan lázas lettem, hogy már nem bírtam kinyitni a szemeimet attól a szikrázó hótól! És amúgy - már nem volt erőm. Hát, akkor csak dobtam, becsukott szemmel. Csak hogy mozogjak. "182 183 Anna néni a gorlivkai kórházban feküdt, amelyet - ahogy korábban már beszámoltunk róla - később a televízió képernyőjén láthatott viszont. Fejtífusza miatt teljesen kopaszra vágták. Betegsége alatt magas láza volt, így erről az időszakról nincsenek is összefüggő emlékképei. Viszont van néhány élesen magmaradt emléktöredéke azokról az időszakokról, amikor eszméleténél volt, illetve lázálmairól is. „Ezalatt a betegség alatt én nem hallottam, én nem tudtam beszélni, én dadogtam. Én nem jól láttam. De ott voltak ilyen számok fólírva, így festve. Én akkor minden nap azt néztem, hogy: ismerem én még ezt a számot?"™3 Lázálmaira hangsúlyozottan tisztán emlékszik. Talán azért is, mert ezek az álmok legfontosabb vágyait teljesítették: álmaiban otthon lehetett, családja körében, és (ami akkor 179 Interjú2 180 Itt azonban az interjú némileg ellentmondásba keveredik az emlékiratokkal, ahol május 9. szerepel mint dátum a kórházban tartózkodás végpontjaként. 181 Interjúj 182 Interjúj 183 Interjú, 84
