Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Horváth Sándor: Muszáj interjúzni?: Az oral history mint nyilvános és/vagy szakszerű történelem
narratív interjúkészítés technikája standardizált formában oktathatóvá váljon.94 Az ezt megelőző oral history-kurzusokon a diákok joggal tehették fel a kérdést, hogy „mit is fogunk itt tanulni?", hiszen az oral historyt az élettörténeti módszer elterjedéséig gyakran intuitív módon művelték. Emiatt az oktatása a terepmunkához hasonló módon zajlott. Ráadásul az oral history az egyetemi oktatásban sokkal gyakrabban szerepelt (és szerepel a mai napig) illusztrációs, oktatási eszközként, mint az oktatás tárgyaként. így az oral history olyan oktatási segédeszközzé is vált, amelynek segítségével olyan közösségek (helyi, etnikai, generációs) is motiválttá tehetők a múlt egyéni feldolgozásában, akiket a történelem amúgy nem sokat foglalkoztat. Az oral history ebben az összefüggésben olyan didaktikai eszközként is felhasználható a történelemoktatásban, amely érthetőbbé teheti az addig csak szakemberek számára hozzáférhető, múlttal kapcsolatos új elméleteket.95 Az interjúzást oktató munkák annyiféle módszertant alkalmaznak, ahányféle jelentése van az oral historynak. Általános tendenciaként mégis az figyelhető meg, hogy az idő előrehaladtával a „hogyan kérdezzünk" (lehetőleg kiegészítendő, ne eldöntendő kérdésekkel) és mennyi szabadságot adjunk az interjúpartnemek (beszélhet-e arról, ami éppen foglalkoztatja) fejtegetést felváltotta a „hogyan hallgassunk" kérdés.96 Vagyis az oral history népszerűségének növekedésével párhuzamosan egyre inkább elhallgattak az interjúkészítők az interjúkészítés során. Az élettörténeti interjú készítésének egyik módja szerint az első kérdés után - minél jobban elszakadva a hétköznapi beszélgetések sémájától - lehetőség szerint csak „buzdító tekintettel" bírják szóra az „élettörténeti nagyelbeszélés" megalkotóját.97 A hallgatás így teret adott azoknak a szereplőknek, akik interjúalanyból interjúpartnerré váltak. Az interjúszöveg szöveghű közlésének módjairól folytatott viták is jelzik: egyre fontosabbá vált maga a szöveg, ami a beszélgetés során létrejött. A múlt effajta elbeszélése lehetőséget teremt arra, hogy az egyes szereplők ne csupán a történelmi folyamatok elszenvedői, hanem aktiv cselekvői, döntési lehetőségek birtokosai legyenek.98 így cselekvésnek számít az is, hogy egy adott szituációban miként reprezentálta magát valaki, milyen szavakat használt, amikor beszélt.99 Ezt az ábrázolási módot választva a múltról kialakuló közbeszéd nem lezárt és kizárólagosnak tekintett folyamatok körülhatárolása, hanem nézőpontokból és nyelvhasználatokból fakadó, esztétikai értékkel bíró játék. A cselekvő személy pedig nem feltétlenül racionális történetet jelenít meg élet- története elmesélése közben, ahogy azt alapvetően referenciális műfajként a történetírás megkövetelné, hanem egy nyitott történetet.100 Az oral history performatív műfajként nem csupán a nyilvános történelem elbeszélését változtatta meg, de a szakszerűnek mondott társadalomtudományt is. Azok a műfaji lehetőségek, melyek az oral historyban rejlenek, nem hagyták hidegen számos diszciplína művelőit, és magnót ragadtak, hogy bizonyítékokat vagy emlékeket gyűjtsenek. Áz 94 Kovács Éva 2008. i. m. 24-25. 95 Neuenschwander, John A.: Oral History as a Teaching Approach. Washington, 1976.11. 96 „Az interjúkészítőnek aktív hallgatónak kell lennie", vagyis közbe kell vágni alkalomadtán. Uo. 18. Ehhez képest Paul Thompson az interjúkészítő egyik fontos tulajdonságának tartja, hogy képes legyen csöndben maradni és figyelni. Thompson 2000. i. m. 222. 97 Kovács Éva 2008. i. m. 336-337. 98 A társadalmi cselekvés új koncepciójáról és az agency-elméletről: Cabrera, Miguel A.: Postsocial History: an Introduction. Lanham, 2004. 97-100. 99 A nyelvi cselekvésről: Ricoeur, Paul: Szövegmagyarázat és megértés. A szöveg-, cselekvés- és történetelmélet közti néhány jelentős összepiggésről. = Thomka Beáta szerk.: Narratívák 4. A történelem poétikája. Bp„ 2000.185-201.191-196. 100 Az élettörténet-írás hagyományosan racionális szereplőt feltételez. Ennek kritikája: Levi i. m. 37
