Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Horváth Sándor: Muszáj interjúzni?: Az oral history mint nyilvános és/vagy szakszerű történelem
közvetített attribúció."55 Az ezzel ellentétes vélekedések vezetnek el oda, hogy a pszichoanalitikus iskola hatását magán hordozó társadalomtudomány sorban az emlékezés díványára fekteti a traumát átélni vélt társadalmi csoportok tagjait, s ebben az oral history is a segítségére siet. Az elfojtott társadalmi traumák kibeszéltetésére tett kísérletek így ábrázolhatok olyan erőfeszítésekként, amelyek célja a múltban történt brutális események „objektív valóságának" a feltárása. Ezt azonban a traumák átélői csak akkor képesek megtenni, ha a kibeszé- léssel kielégítenek egy olyan társadalmi igényt, amely egybeesik valamilyen tömegesen vallott ideológiai vagy politikai elképzeléssel. Ez vezethet el a traumák reprezentációjára alapított múzeumok és emlékhelyek módfelett hasonló célkitűzéseihez szerte a világban. A traumák kutatására és reprezentációjára alapított emlékezeti helyek így válnak Freud díványának monumentális, posztmodem metaforáivá. Ezek az emlékezeti helyek kihasználják az oral history performatív jellegét, ezáltal folyamatos piacot biztosítanak az oral history-kutatásoknak. Úgy tűnik, a dívány mérete egyre nő, és lassacskán egyre több társadalmi csoport szivárog be a kollektív emlékezés laboratóriumaiba. Ha másért nem, akkor azért, mert az emlékezet kutatása Maurice Halbwachs és Frederic Bartlett növekvő recepciójával párhuzamosan az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb kutatási területté vált a világban. A háborúk feldolgozása oral historyval kezdettől fogva a műfaj kedvelt témái közé tartozott. Amikor Forrest C. Pogue, egy amerikai katonatiszt és hadtörténész 1944 júniusában egy amerikai kórházhajón a normandiai partraszálláskor frissen megsebesült katonákkal kezdett interjúzni, valószínűleg eszébe sem jutott az oral history. Mégis, a partraszállást követően a háború végéig interjúkat vett fel amerikai katonákkal. Az interjúk készítéséhez használt drótfelvevő ekkoriban még igen drága eszköznek számított, ezért is csak a hadsereg rendelkezett vele.56 A hadsereg hadászati célokra is előszeretettel használta a katonáktól szerzett információkat (pl. haditervek készítéséhez), azonban a műfaj a nyilvános történelemben is szinte azonnal meghatározó szerepet kapott. A háborúról szóló oral history a helyi veterántalálkozóktól a háborús csapatmozgásokat interjúkkal illusztráló, népszerűsítő hadtörténelemig azt a funkciót kapta, hogy hitelesítse a hadtörténészek elbeszéléseit. A háborús oral history egyik amerikai módszertanának kidolgozója, Samuel Lyman Atwood Marshall - aki szintén újságíró tisztként szolgált - a második világháborúban és a koreai háborúban kialakított interjúzási technikáját a vietnami háború alatt már amerikai tiszteknek oktatta. Abból a célból tette ezt, hogy a nemrég háborús traumán átesett emberektől miként szerezzenek hasznos információkat a tisztek, másrészt hogyan kell adatokat gyűjteni a vietnami háború hivatalos történetéhez. Marshall egyik legnépszerűbb és sok vitát kiváltó megállapítása az volt, hogy harc közben az amerikai katonáknak legfeljebb csak negyede nyitott tüzet. Nem azért, mert féltek, hanem azért, mert civilizációs okokból nem szerettek volna ölni, és reménykedtek abban, hogy néhány hős majd legyőzi az ellenséget.57 Azóta sokat vitatott tézise igen népszerű lett az Egyesült Államokban. Csaknem harminc háborúról szóló könyve - melyekből még játékfilm is készült - példa arra, miként használható fel az oral history a nyilvános történelem művelésére. Marshall alakja olyannyira beleivódott a második világháború 55 Alexander, Jeffrey C: Toward a Theory of Cultural Trauma. = Uő et al.: Cultural Trauma and Collective Identity. Berkeley - Los Angeles - London, 2004.1-30. 8. 56 Sommer, Barbara W. - Quinlan, Mary Kay: The Oral History Manual. Lanham, 2009.1.; 31. 57 A „Ne ölj" parancsolat első világháború alatti működésének igazolásához még visszaemlékezéseket, nem oral historyt használnak: Audoin-Rouzeau, Stéphane - Becker, Annette: 1914-1918, az újraírt háború. Bp., 2006. 41^12. 31
