Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Kovács Éva: A narratív módszertanok politikája
tagköztársaságokban viszont a kommunikatív emlékezetet a közelmúlt megrázó vagy traumatikus eseményei egy időre megakasztották. Az európai emlékezetkultúrát - így a magyarországit is - a véres diktatúrák, forradalmak és háborúk története szervezi, s tendenciájában nem tesz másként a „történetgyűjtés" (archívumok, nagyobb interjús projektek) sem. A volumen tekintetében meghatározó magyar oral history-gyűjtések (Oral History Archívum, Történelmi Interjúk Tára) sajátossága, hogy - szemben a nyugat-európai hagyományokkal - hosszú ideig elsősorban a mindenkori elitre (a történelmi „személyiségekre")31 és nem a köztörténelem egyszerű embereire koncentráltak, de az utóbbi évtizedben nálunk is felerősödtek azok a tendenciák, amelyek az egyszerű emberek tanúságtételére helyezik a hangsúlyt (pl. Centropa, Emlékpontok). Elmosódni látszanak a tudomány és a populáris kultúra közötti határok is: történelemórai mikrokutatásban középiskolás diákok készítenek tanáraik vezetésével oral history jellegű interjút egy-egy korszak szemtanújával (pl. Letter of tears projekt Németországban és Ausztriában, Emlékpontok projekt Magyarországon). A szemtanúság, ha időre-órára is - hisz ennek a biológia fájdalmas korszakhatárokat szab -, de felülkerekedett a tudományos absztrakción: az interjú ma önmagában, minden elemzés nélkül történelmi tény, e történelmi tények „termelése" pedig nagyüzemben zajlik, s az internetnek hála, lassan mindenki számára elérhetővé válik. Hogy milyen történelemkép rajzolódik majd ki ezáltal a mai fiatal nemzedékben, az persze a jövő zenéje... III. A nagy paradoxon: nyilvánosságra hozható-e önmagában egy interjú? Talán az eddigiekből már kiviláglott, hogy legyen szó akár oral history, akár biográfiai interjúról, egyik módszer sem azért alkalmazta az interjúkat, hogy azokat egy az egyben közzétegye. Mind a történészek, mind a szociológusok ugyanúgy nyersanyagként (kvalitatív „adatként") használták a személyes szövegkorpuszokat, mint más korábbi forrásukat, adatukat. Kutatási kérdéseikre keresték a választ bennük. Az interjúk azonban - épp személyességük és szemtanúságuk okán - szinte felkínálták a szélesebb, nem tudományos vagy tudományos-népszerűsítő alkalmazásokat. Hogy úgy mondjam, kiszabadultak a tudományos ellenőrzés alól és elárasztották a nyilvánosságot. A megjelent válogatások legjellemzőbb közös vonása szerte a világon, hogy a közreadott interjúk módszertani, kritikai értelmezését rendszerint nem tartalmazzák, az interjúk pedig szerkesztett, rövidített változatban olvashatók bennük. Mindez mögött valószínűleg az a kutatói meggyőződés húzódik, hogy 31 A hazai oral Wsfory-archívumokról Lénárt András írt kritikai elemző tanulmányt. Lásd: Lénárt András: Történetgyűjtés. Az oral history tudományos műhelyei Magyarországon 1945 után. Aetas 2007/2: 5-30. 14
