Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BIBÓ ISTVÁN - Sümegi György: A Képíró Bölcs remekművei magángyűjteményekben: Pap Gábor: Nem múló, szent összhang. Tóth Menyhértről - magunk között
A Képíró Bölcs remekművei magángyűjteményekben Pap Gábor: Nem múló, szent összhang. Tóth Menyhértről - magunk között A szerző az alkotó és életműve fontosságát, egyedi jelentékenységét erőteljesen hangoztatva a befogadói, használói, praktikusan a magángyűjtői faktor felé fordul. Önmagában is igazolja azt az utóbbi két évtizedben megerősödött tételt, hogy csak a műkereskedelemben és/vagy műgyűjtésben érdeklődést keltő mű/művész számít, csak akkor lesz fontos, ha forintmilliókig emelkednek műveinek az árai, ha aukciókon versengenek tulajdonlásukért. Tévedhetetlen érzékkel ismerte föl a szerző, hogy éppen a Tóth Menyhért- alkotások tulajdonosainak, a szellemileg nyitott műgyűjtőknek - és minden művészete iránt érdeklődőnek persze - fontos lehet egyre több, megbízhatóbb és természetesen mélyebb ismeretet nyújtani Tóth Menyhért művészetéről. Magáról az alkotóról, a személyéről és az általa létrehozott, sokrétűen gazdag életműről. A jól megtalált és frappánsan alkalmazott közvetlen, kvázi beszélgetés formában a gyűjtők nemcsak néma hallgatótársak, hanem aktív résztvevők itt, a diskurzus legalkalmasabb továbbgondolóinak is joggal vélhetik magukat. Már csak azért is, mert a szóba hozott, elemzett, bemutatott művek az ő szellemi lakótársaik, az ő falaikon függnek, az ő környezetük részei, tehát legelsősorban őket gazdagítja ez az interakció. A kötet margitszigeti „tölgyek alatt" körmök sorai - ahogyan a szerző megjegyzi - véglegesen tisztáznak több, Tóth Menyhérttel kapcsolatos életrajzi tényt (sérülései, szlováksága stb.), és új megvilágításba helyezik művészete fundamentumát, így: Tóth Menyhért „nem a parasztság, hanem a zsellérség - modern névadással az agrárproletárság - szülötte, az ő sorsuk képbe írója". Ezzel Tóth Menyhért életalapja és élményi meghatározottsága is más, új hangsúlyokat kap. A szerző egy határozott mozdulattal így hárít el minden, jobbára romantikus burokba ágyazott paraszti és álparaszti utalást, naivvá, tanulatlan őstehetséggé degradálást is. Pap Gábor említi a bevezetésben, hogy: „A Bölcs hosszabb időre meghatározta közös sorsunkat." A szerző ebben a meghatározottságban írta cikkeit, könyvét (A képíró bölcs. Debrecen, 1995) Tóth Menyhértről, s most mindezek tanulságait összefoglalva adja megismerési/ megközelítési kulcsaként az életmű új összegzését. Oldottan és derűsen (néha a csípősebb, maliciózusabb hangot sem nélkülözve), hall- gatói/beszélgetőtársai szellemi koncentráltságára, vagy éppen föltételezett elfáradására is figyelve, arányosan, lépésről lépésre haladva, a képolvasás ábécéjétől kezdve a legmélyebb (vagy legmagasabb) szellemi tartományokig jut el, s juttatja el figyelmes és odaadó olvasó- ját/befogadóját. „Tóth Menyhért képi világában /.../az ember mint mikrokozmikus teljesség egylé- nyegűnek mutatkozik a makrokozmikus teljességgel. Az ő világképében az univerzum lényege szerint emberszabású, és megfordítva, az ember univerzumszabású." Sarkalatos fölismerés, amely mintegy tengelyként, origóként, alappontként is értelmeződik az egyes művek bemutatása során. Lásd pl. A vizenjáró 1942 k. (vászon, olaj, 75x65 cm) című, összetett jelképiségű műnek a negyven műtárgy bemutatásából is kiemelkedő elemzését. Az egyes alkotások elbeszélése, diskurzusba hozása során az emberi test mikrozodiákusára ugyanúgy kitér, mint a „pozitív és negatív formák egyenértékűségére", a műalkotások általános érvényű logikai, anyaghasználati és érzelmi rendjére, a művekben megnyilvánuló ötelem- rendszerre, az alakok lelkiség-szellemiség- testiség összefüggéseire, a művek kozmikus koordinátáira. Definíciószerű pontossággal rögzíti, hogy: „a gömbforma és a fehér szín a teljesség és a tisztaság őrzője". E fölismerés is táplálja a végső, a legáltalánosabb tanulság kimondását: „Tóth Menyhértben és munkásságában a korszellem megtestesülését tisztelhetjük. A művészben is, életművében is." Pap Gábor azt is egyértelműen tisztázza, hogy a festő legtávolabb éppen a „kifehéredés" stádiumában jutott a népművészeti örökségtől. Ez expressis verbis azt jelenti, hogy a pálya első szakában a legerősebb és a legközvetlenebb, néha még külsőségekben (pl. hímzett női öltözet) is megnyilvánuló nép- művészeti hatás folyamatosan elhalkul, s az utolsó, a fehér korszak, a fehér képek világa már általánosabb emberi, az emberiséget 111
